Gaál József

László Melinda művészete

Későromantikus vagy újromantikus? Ezt a kérdést tettem fel magamban. Mert László Melinda művészetében romantikusnak lehet nevezni azt a rejtett stílus-dialógust, ami először nyíltan, majd rejtve minden munkájában jelen van. Romantika nincs klasszicizmus nélkül, azért vannak az ellenpólusok, hogy viaskodjanak, és előbb-utóbb egybeolvadjanak, miközben a klasszicizálás is romantikus tett ma a technikai társadalomban. Az európai festészet alapkódjai, kompozíciós struktúrái, mozdulatok toposzai fokozatos átalakuláson mennek keresztül. Az ember dinamikus mozdulata és a pillanatban kimerevített, mozgást kimerevítő drapériák szerepe a manierista művészetben nagyon fontos az európai művészet személyes, poétikai energiáinak felszabadításában. Mindez az ókori hellén szobrok, domborművek sajátossága, ami az európai művészetben, mint a dinamikus pillanat egyszerre mimetikus és absztrakt, személyes és elvont. Az elvonatkoztatott ritmikában –, amikor a test és öltözete feloldódik, eggyé forr – összekapcsolva az egymásra vágyó páros figurát a vágy metafizikai természetűvé válik, a személyesből kilépve mitikus közeggé. A végtelenné tett vágy, mint a beteljesedés vágya elhatalmasodik, kozmikus emblémája lesz az univerzális vágynak. Ezért érezzük a kapcsolódásban, egymásba kapaszkodásban a beteljesülés és áldozat szerep kettősségét, a magára és egymásra hagyottságot. Fokozatosan megszűnik a környezet, egyre emblematikusabb a páros figura összeforrottsága, ennek ellenére az elérhetetlenségből fakadó nyugtalanság – mint létprobléma – mint a befejezhetetlenség dinamizmusa, és annak nyitottsága láthatatlan résként, expresszív sugárzásként a művek lényegi tartalma, ami minden munkájában eltérő megformálásban jelen van.

Az emberi létezés mélyére hatolni csak a szétaprózott világ forgácsait megkerülve lehetséges – lecsupaszítva, pőrén a test, egyre inkább jellé válva, de a körvonalak lüktető, élő keretében –, és az embert tömörített lényegiségében megformálva csak egyre elvontabb és általánosító formában – a térben elveszve, vagy a fehérségből kimetszve, csillogó fekete tussal kihasítva. A jelekben korok, korszakok sűrűsödnek, olyan mozdulatok, melyek a hellén világban mitikus karaktereket formáztak. Ez a mitikus pátosz újabb és újabb átalakuláson keresztül új jelentésrétegekkel gazdagodva emlékezethordozóként időtlenné válik. Képei a korokon keresztül folyamatosan átalakuló toposzok pillanatnyiság hevületével átitatott kalligrafikus lenyomatai. Az antikvitás egyszerre megőrzött, de többszörösen átalakult toposzai, képi archetípusai derengenek fel, de sohasem klasszicizáló hűvösséggel. A romantikus hangzás sokkal inkább a sajátja, mert az elvontság ellenére munkái inkább lélekrajzolatok, emocionális nyomhagyások. A mozdulatok lágyságát már az első, önálló festménysorozatánál elhagyta. Korai táncábrázolásainál még gyors átmenetként keresve és megtalálva kialakította a reális ábrázoláson túlmutató ritmikát. A vonalnyalábok önállósult kapcsolódásában, a szinte lángnyelvként hajló, egymásba csavarodó, folttá szélesedő ecsetvonásokban találta meg érzéki világát. A fény/árnyék kontrasztos dinamikájával még térbe helyezett plasztikus figurákat jelenített meg. Az egymásba kapaszkodó, egymást óvó páros figurák még narratív asszociációkat generáltak; manierista, barokk pátoszformulák sejlenek fel minden konkrétum nélkül. A következő periódusban nem lágyulnak, hanem tovább redukálódnak, erővonalakká tömörödnek a plasztikus testek. Absztrahálódnak, viszont a formai elvonatkoztatásban nyoma sincs az analitikus elvonatkoztatásnak, továbbra is élő, lüktető ritmusba fonódnak a testvonalak. Egyre inkább az önálló gesztus hordozza a testiséget, már-már csak a test érzületet, az ecsetvonásba oltott érzelmeket fokozatosan közeledve a kép hieroglif szimbolizmusához, és a kalligráfia szabad gesztusához, annak testbeszéd jellegű spontaneitásához. A szétáradó vonal összefoglal és elhagy, az antropomorf ritmusnál az összevonás egyben kivonás. Egyre inkább torzóvá válik az antropomorf gesztus, de a kihagyás nem csonkoltság, bár a determináltság, a magárahagyottság tragikumba hajló felfokozottságát is kiérezzük az energikus nyomhagyásból. Sodródás, egymásba kapaszkodás, szétválás, sűrűsödés és ritkulás, a hajlékonyság ívei és görcsös hurkok, lebegés, nehézkedés vagy zuhanás. Érzületek folyamatos ütközése, majd elegyedése, lelkiállapotok vetületei a sejtelemtől az ösztönszint határáig, egészen az automatizmusig. Mikor az ismert és már többször kifejezett formák másik dimenzióba kerülnek, a megszokott harmóniát felborítja a hevület, a keresés nyugtalanító bizonytalanságából teremtett lény csak egy villanás. Így a kihagyás, a hiány ennek a befejezhetetlen kibomlásnak egy reménytelen pillanata, a teremtés elillanó gondolata – a játékosság és a tragikum kettősségével, a kibomlás reménytelenségéből fakadó, eltűnés előtti pillanatban, amikor a gesztusban megőrződik az indulat. Az eredendő klasszicizáló szándék egyre inkább rituális artikulációvá válik, megszűnik a pátosz, egyre pőrébb, nyitottabb testjelek önállósulnak, kívül és belül tér keletkezik. A határtalanságba került antropomorf jelek a tér bekebelezése által tér nélkülivé válnak, a végtelen fehérségben másik dimenzióba kerülnek, a jelekből gesztusok lesznek. Megszűnik a testiségnek az érzülete, mégsem beszélhetünk nonfiguratív kalligráfiáról, mert a feloldódott test végső metaforájához eljutva a semmi peremén hagy nyomot.

Az út, az átalakulás folyamatának érzékelése nélkül nem ismerhetjük meg ezt az átalakulást, ahogy a test ábrázolásából fokozatosan a lélek rajzolata lesz, majd a létezés jeléből a létbe vetett gesztus. Az öndestrukció helyett az éteri jellé válás útját választja. Nem a személytelenség éteri tisztaságára törekszik, hanem a közvetlenség örök átalakulását felvállalva, inkább a befejezhetetlennek tűnő felfedezést választja.

2018. november 9.

monografikus album - előszó