László Melinda
Hagyaték
Farkas István: Grafikák. Kiscelli Múzeum, 2015. április 16 – szeptember 5.
Festmények Farkas István hagyatékából. Kiscelli Múzeum, 2015. június 18 – szeptember 5.

A Budapesti Történeti Múzeumban 2005-ben rendezett Farkas István-életmű kiállítás után most a Kiscelli Múzeumban látható egy kettős tárlat Grafikák és Festmények Farkas István hagyatékából címmel. A viszonylag kisméretű kiállítás igyekszik felmutatni a festő munkásságának több korszakát, emellett nagyobb teret enged a kevésbbé ismert grafikai anyagának. A két egységet együtt tekintve azonban aránytalanságot tapasztal az ember, és hiányérzete támad.
A múzeum Oratóriumában a finom alakrajzoktól az erőteljes rajzolatú természeti elemeket megragadó (tenger, hullám, fa, erdőrészlet) szénvázlatokon és a laza, üde, egyszerű fragmentumokat rögzítő akvarellkompozíciókon át a komorabb (lélek)tájakig láthatunk példákat Farkas István érzékeny és egyben erőteljes rajzi tevékenységére, míg a másik egységben festészetének stációi rajzolódnak ki, s lehetőséget adnak az összevetésre, az irányváltások és a sajátos egyedi hang kiérlelődési folyamatának láttatására.
A Franciaországban töltött időszak nagy hatással volt a festőre. Megmerítkezett az avantgárd irányzatokban, ily módon az ez időtájt készült munkái fauve és kubista stílusjegyeket viselnek, s azokat a tiszta színek, a nagyobb színfoltok és a sík felületek jellemzik. A világháborúk és Farkas életének alakulása, a személyes sors csapásai azonban jelentősen meghatározták későbbi művészetét.
Farkas István a XX. századi magyar festészet egyik jelentős alakja, akinek jellegzetes, egyéni festői hangvételét egy látványból, élményből, tapasztalásból kiinduló expresszív, szürrealista jellegű festészet hívja életre, melynek fókuszában általános emberi próblémák, az egyén vívódásai és a társas lét kérdései állnak. Akkor is így van ez, ha a táj által „beszél” a festő. Csendes szorongás bújik meg a rétegekben. A belső táj mint a lélek tükörképe gyakori művészi eszköz a felszínre törő érzelmek áttételes feldolgozására. Ez esetben is a vonalak besűrűsödésében és szétválásában, a folt és vonal ütköztetésében, a világos részek és mélységeket megidéző sötét felületek réteghalmozásában rejlik sokatmondó belső feszültség. A Farkas-festmények lazúros és áttetsző, hol szűk, hol tágra nyitott, széles horizontú képteréből a bizonytalanság, a rezzenetlen kietleség és siváráság árad. Ezen a ponton a norvég Edvard Munch alkotásaival kapcsolatban tapasztalható életérzésekkel, létproblémákkal rokoníthatók. Farkas István sokszor szinte anyagtalan, illékony, arctalan figurái a magányos, az önmagába zárkózott, az egymástól elidegenedett és a társas magány szorongó állapotában megrekedt ember lenyomatai. Ha éppen mégis láthatunk valami keveset az arcvonásaikból, tekintetük akkor is a messzeségbe réved, vagy befelé figyelnek, mert alakjai a létbe vetettség kétségbeejtő kilátástalansága elől a saját belső világukba menekülnek, s merülnek el. Kérdés: minden illúzió? Minden hiábavaló? Azt tapasztaljuk, hogy a művekbe gyakran vegyül fájdalmas emlékezés. S időtlenség hat át mindent, mintha a lélegzet is megakadt volna, a sóhaj is bent rekedt volna.
Farkas István festészeti pályájának kései periódusában tovább oldódik vagy inkább szétforgácsolódik minden. Az elmosódó körvonalak, a bizonytalan formák, az átvérző felületek a festő súlyos jelene, fájdalma, kiábrándultsága által diktált megtestesülése mindannak, ami körülötte és benne zajlott, ami csendben szétfeszítette, és megoldhatatlannak látszó gyötrelemként tornyosult előtte.

/ Élet és Irodalom, 2015. július 17. /