László Melinda
Minden a szemünk előtt
Zirczi Judit: Szabad szemmel láthatóan. Magyar Műhely Galéria, 2017. június 21 – július 7.

Zirczi Judit aktuális kiállítása a Magyar Műhely Galériában jól példázza az alkotó szenzibilitását és festészeti kvalitását; a hagyományos festészet, a manualitás iránti elkötelezettségét és a festményei által megfogalmazódó összetett világképet – az emberről, az anyaságról, a családról, az otthonról, valamint az emberről, a természetről és az urbanizációról, e három tényező kapcsolatáról, érzékeny kölcsönhatásáról.
Az absztrahálás, a dekorativitás és a plaszticitás, a faktúra egyaránt vonzza a festőt, s a kifejezési szándék diktálja, hogy éppen melyik irányvonal erősödik fel. A forma- és színkezelés sajátos dinamikát ad a festményeknek. A telt, mély színek, jellemzően a földszínekkel társított, finoman hangolt színkontrasztok alkotják a művek koloritját. A könnyed színvilágú, illékony képek esetében is az erőteljes ecsetkezelés az uralkodó, miközben az egyneműbb, dekoratív, konkrét sziluett által körülhatárolt formákat és a pasztózusan felkent festékrétegekkel megfogalmazott képrészeket is előszeretettel ütközteti. Ezenkívül az áttűnések izgalmas vizuális és gondolati töltettel bírnak.
Zirczi Judit műveiben, ha valamilyen alak meg is jelenik, a táj mindig hangsúlyos szerepet tölt be, és rendszerint nem a figurának alárandelt, ugyanakkor az alakok sem valami staffázsfigurák. Ember és környezet egyenrangúságának, harmóniájának vagy éppen e viszony megbomlásának a tanúi lehetünk általuk. Az alakok nincsenek részletezve, az arcvonások nem kivehetők, ezzel is eltávolítva a személyességtől, hogy valami általános érvényűt fogalmazzon meg, ily módon valamiféle viszonyrendszer, létállapot ölt testet az alkotásokban. Nem egyfajta pillanatnyi lelkiállapotot leképező „belső tájak” ezek, inkább a valóságból kiinduló, de egyre jobban az elvonatkoztatás felé forduló környezetábrázolás és figura „találkozásának” víziója, mely által az ember környezetébe való beágyazottsága, annak az áldásai, a viszontagságai és a civilizációs változások generálta problémák, kérdések fogalmazódnak meg. Ebben a szimbiózisban a harmónia, a szinte feloldódó egyesülés, a kiszolgáltatottság, a pusztítás és pusztulás momentuma is megjelenik. Költői képeiben néhol a szürrealizmus jegyei is megmutatkoznak.
Zirczi Judit a festményein lényeges pontokat érint. Ahogyan a kiállítás címében is szerepel, „szabad szemmel láthatóan” létező dolgokat „rögzít” a művei által, s a kérdés az, hogy nyitott szemmel és szívvel járunk-e a világban, hogy látunk-e, vagy csak nézünk, s ha olykor nekünk nem tetszőt látunk, hogyan reagálunk. Különböző stációkat felmutatva a gondtalan, édeni állapotot idéző gyermeki ártatlanságban, egyszerűségben, természetközeliségben, szabadságban, kíváncsiságban, önfeledtségben vélhetünk felfedezni valamiféle origót. Ugyanakkor „beszivárog” valami a meztelenül strandoló, a vízpart nedves és hűvös homokjában játszadozó gyermekek időzésébe, ami mégis megzavarja az idillt. Egy másik alkotásán egy pár halad magányosan a voltaképpen megfoghatatlan térben. A vízen, a tükröződés aranyló csillogásának égként ragyogó felszínén, látszólag szinte talaj nélkül lebegnek, egymásra utalva, de mégsem egyedül.
Az emberalak mellett a festő vissza-visszatérő motívuma a kietlen, köves, töredezett vagy mocsaras táj, a gomolygó és súlyos felhőtakaró, mely sokszor összeér, összemosódik a vízzel, az ingoványos talajjal, valamint az épített környezet, különös hangsúllyal a gyár monstruma – talán nem is olyan meglepő ez a Pakson élő művésztől.
Egyik festményén a széles horizontot láttató, zöldellő gyepű talajon elsőre akár folyónak vagy útnak tetsző, ám valójában derékszögekkel tördelt sötét és mély árok – sebként – húzódik keresztül, s vágja ketté azt, miközben a tekintetet a beláthatatlan távolba vezeti, ahol a cunami óriáshullámainak is beillő vaskos, sötét fellegek takarják el a napot. Mindeközben a képen látható magányos alak talán az átjárót keresi a másik oldalra, a kis áthidaló földnyelvet. Az átkelés momentuma egy másik festményen visszaköszön, de nem is igazán tudni, hogy a patakszerű sötét anyag voltaképpen mi is.
A mocsaras, lávaszerűen formálódó föld, valamint a sík és kopár talaj egymás ellenpontjait képezik. Az erősebb absztakciót mutató vonulatba tarozó, szürrealisztikus festményén a földben mint valamiféle „negatív város” jelennek meg házak, templom, illetve annak bemélyesztett, üres helyei. Egy egykor volt falu emlékét idézik meg, mintha csak sírhelyek lennének, a külső formát megőrző üregek, akárcsak Pompei „üregei”. Majd egy másik festményen az erdő közepébe vágott tisztáson létesített ipari létesítményt ütköztet a művész a természettel, s a gyár mélyrehatoló „kihatásának” jelzését ábrázolja.
A kör bezárulni látszik, mert a civilizációs „szükségletek” – legalábbis mértékét és gondatlanságát tekintve – a természet kárára vannak, ami félő, hogy a mi rovásunkra megy. Magunk alatt vágjuk a fát, ahogy mondják, és ahogyan figyelmeztet bennünket az aggódó művész és anya.

/ Élet és Irodalom, 2017. június 30. /