Gaál József

László Melinda művészete

Későromantikus vagy újromantikus? Ezt a kérdést tettem fel magamban. Mert László Melinda művészetében romantikusnak lehet nevezni azt a rejtett stílus-dialógust, ami először nyíltan, majd rejtve minden munkájában jelen van. Romantika nincs klasszicizmus nélkül, azért vannak az ellenpólusok, hogy viaskodjanak, és előbb-utóbb egybeolvadjanak, miközben a klasszicizálás is romantikus tett ma a technikai társadalomban. Az európai festészet alapkódjai, kompozíciós struktúrái, mozdulatok toposzai fokozatos átalakuláson mennek keresztül. Az ember dinamikus mozdulata és a pillanatban kimerevített, mozgást kimerevítő drapériák szerepe a manierista művészetben nagyon fontos az európai művészet személyes, poétikai energiáinak felszabadításában. Mindez az ókori hellén szobrok, domborművek sajátossága, ami az európai művészetben, mint a dinamikus pillanat egyszerre mimetikus és absztrakt, személyes és elvont. Az elvonatkoztatott ritmikában –, amikor a test és öltözete feloldódik, eggyé forr – összekapcsolva az egymásra vágyó páros figurát a vágy metafizikai természetűvé válik, a személyesből kilépve mitikus közeggé. A végtelenné tett vágy, mint a beteljesedés vágya elhatalmasodik, kozmikus emblémája lesz az univerzális vágynak. Ezért érezzük a kapcsolódásban, egymásba kapaszkodásban a beteljesülés és áldozat szerep kettősségét, a magára és egymásra hagyottságot. Fokozatosan megszűnik a környezet, egyre emblematikusabb a páros figura összeforrottsága, ennek ellenére az elérhetetlenségből fakadó nyugtalanság – mint létprobléma – mint a befejezhetetlenség dinamizmusa, és annak nyitottsága láthatatlan résként, expresszív sugárzásként a művek lényegi tartalma, ami minden munkájában eltérő megformálásban jelen van.

Az emberi létezés mélyére hatolni csak a szétaprózott világ forgácsait megkerülve lehetséges – lecsupaszítva, pőrén a test, egyre inkább jellé válva, de a körvonalak lüktető, élő keretében –, és az embert tömörített lényegiségében megformálva csak egyre elvontabb és általánosító formában – a térben elveszve, vagy a fehérségből kimetszve, csillogó fekete tussal kihasítva. A jelekben korok, korszakok sűrűsödnek, olyan mozdulatok, melyek a hellén világban mitikus karaktereket formáztak. Ez a mitikus pátosz újabb és újabb átalakuláson keresztül új jelentésrétegekkel gazdagodva emlékezethordozóként időtlenné válik. Képei a korokon keresztül folyamatosan átalakuló toposzok pillanatnyiság hevületével átitatott kalligrafikus lenyomatai. Az antikvitás egyszerre megőrzött, de többszörösen átalakult toposzai, képi archetípusai derengenek fel, de sohasem klasszicizáló hűvösséggel. A romantikus hangzás sokkal inkább a sajátja, mert az elvontság ellenére munkái inkább lélekrajzolatok, emocionális nyomhagyások. A mozdulatok lágyságát már az első, önálló festménysorozatánál elhagyta. Korai táncábrázolásainál még gyors átmenetként keresve és megtalálva kialakította a reális ábrázoláson túlmutató ritmikát. A vonalnyalábok önállósult kapcsolódásában, a szinte lángnyelvként hajló, egymásba csavarodó, folttá szélesedő ecsetvonásokban találta meg érzéki világát. A fény/árnyék kontrasztos dinamikájával még térbe helyezett plasztikus figurákat jelenített meg. Az egymásba kapaszkodó, egymást óvó páros figurák még narratív asszociációkat generáltak; manierista, barokk pátoszformulák sejlenek fel minden konkrétum nélkül. A következő periódusban nem lágyulnak, hanem tovább redukálódnak, erővonalakká tömörödnek a plasztikus testek. Absztrahálódnak, viszont a formai elvonatkoztatásban nyoma sincs az analitikus elvonatkoztatásnak, továbbra is élő, lüktető ritmusba fonódnak a testvonalak. Egyre inkább az önálló gesztus hordozza a testiséget, már-már csak a test érzületet, az ecsetvonásba oltott érzelmeket fokozatosan közeledve a kép hieroglif szimbolizmusához, és a kalligráfia szabad gesztusához, annak testbeszéd jellegű spontaneitásához. A szétáradó vonal összefoglal és elhagy, az antropomorf ritmusnál az összevonás egyben kivonás. Egyre inkább torzóvá válik az antropomorf gesztus, de a kihagyás nem csonkoltság, bár a determináltság, a magárahagyottság tragikumba hajló felfokozottságát is kiérezzük az energikus nyomhagyásból. Sodródás, egymásba kapaszkodás, szétválás, sűrűsödés és ritkulás, a hajlékonyság ívei és görcsös hurkok, lebegés, nehézkedés vagy zuhanás. Érzületek folyamatos ütközése, majd elegyedése, lelkiállapotok vetületei a sejtelemtől az ösztönszint határáig, egészen az automatizmusig. Mikor az ismert és már többször kifejezett formák másik dimenzióba kerülnek, a megszokott harmóniát felborítja a hevület, a keresés nyugtalanító bizonytalanságából teremtett lény csak egy villanás. Így a kihagyás, a hiány ennek a befejezhetetlen kibomlásnak egy reménytelen pillanata, a teremtés elillanó gondolata – a játékosság és a tragikum kettősségével, a kibomlás reménytelenségéből fakadó, eltűnés előtti pillanatban, amikor a gesztusban megőrződik az indulat. Az eredendő klasszicizáló szándék egyre inkább rituális artikulációvá válik, megszűnik a pátosz, egyre pőrébb, nyitottabb testjelek önállósulnak, kívül és belül tér keletkezik. A határtalanságba került antropomorf jelek a tér bekebelezése által tér nélkülivé válnak, a végtelen fehérségben másik dimenzióba kerülnek, a jelekből gesztusok lesznek. Megszűnik a testiségnek az érzülete, mégsem beszélhetünk nonfiguratív kalligráfiáról, mert a feloldódott test végső metaforájához eljutva a semmi peremén hagy nyomot.

Az út, az átalakulás folyamatának érzékelése nélkül nem ismerhetjük meg ezt az átalakulást, ahogy a test ábrázolásából fokozatosan a lélek rajzolata lesz, majd a létezés jeléből a létbe vetett gesztus. Az öndestrukció helyett az éteri jellé válás útját választja. Nem a személytelenség éteri tisztaságára törekszik, hanem a közvetlenség örök átalakulását felvállalva, inkább a befejezhetetlennek tűnő felfedezést választja.

2018. november 9.

monografikus album - előszó

Szabó Imola Julianna

magánytulajdon

A körvonalak köré épül. Üres. A test üreges és kisemmizhető. Bezárható és kinyítható, mint a száj és a szem. Magára lehet zárni. Kitárni, majd összefogni minden körvonalát. Fekete a széle. A bőr fekete, a szemhéj már eltűnt, magába oldódik ami a másikhoz ér. Mert érintkezik. Csupaszon és mégis kemény vonalakban próbál a mindenkori másikhoz érni. Fel nem oldható határ, elkent tér. Távolodó közelség.

Önmagától, Önmagáig.

László Melinda tisztán és bátran fekteti a testet a szemlélő elé. Megmutatja, hogy mennyire a semmi és a minden között tátongunk, és közben olyan magányosan éljük meg a tulajdonunk, hogy csak formának hívhatjuk a testet. Mert egy alak. Mégis nőies és lágy, mégis meghúzza domború és finom vonalkáit, idomokon ível és dagad. Nincs szeme, szája, már annyira bezárta, hogy eltűnt. Nincsenek ujjai, fogai. Nincs arca. Mozdulata maradt csak. A lendülete ahogy éppen kioldódik a papír és a tus között. Ahogy a fekete foltba próbál megérkezni. Hiába. László Melinda képein nincs megérkezés. Jelenidejű múlt van. Jövőnélküli jelen. A most. Az éppen történő megsemmisülés. Ahogy szinte a sötétben keressük a saját testünk, hátha rajta keresztül közelebb kerülünk a másikhoz. De mindig csak mi maradunk. A saját izmaink, a saját szánk, a saját szemünk.

Ezeken a képeken semmi anatómiai manír, semmi részletezés. Vetület van. A lélek és a test egymásba csavaródó, megmagyarázhatatlan lenyomata. A vágy renyhe rezdülései. A testek összjátéka. Maga az élet, nem? Minden más hétköznapi és köztes. Csak ez a pillanat az egyszeri.

Mégis bezárul. Eltűnik, és mégis eltűnni képtelen. László Melinda nem próbál szépíteni az egyik legemberibb érzésen. Nem tölti meg fájdalommal, se színnel. Csak pusztán és csupaszon rögzíti. Elkapja mint egy angyal a haldokló lepkét az utolsó repülésén. Finoman a tenyerébe zárja és a papírnak feszíti. Nincs gyász, nincs félelem. Csak a tény. És sorra, pillanatról-pillanatra egyre jobban haldoklik. És mi nem tehetünk mást, mint próbálunk találni valakit aki velünk együtt pusztul. Enyhítve kíméletlen mulandóságunk. Ürességünk.

megnyitószöveg, Galéria 18 - FSZK Lőrinci Nagykönyvtár, 2016. április 5., 

Sinkó István

Az érzéki vonal

László Melinda rajzaihoz

„A vonalnak (...) van valami alapvető, primér tulajdonsága, kifejezőereje, mágikus hatalma, mely vitathatatlanná teszi jelentőségét a vizuális művészetekben.” (David Piper)

László Melinda vonalai élő, szerves lények, kígyózó indák, a zen buddhista szerzetesek szabadságától áthatott firkarajzainak és Matisse lágyan kígyózó vonalainak élő utódai.

Táncokat, szeretkezéseket, őrjöngő gesztusokat és lágy öleléseket idéznek (fel), elszabadulnak, szinte kifutnak a papírról, majd újra egyetlen zárt kompozícióba gabalyodnak.

Vázlatai megfigyelés és képzelet alapján egyaránt születhetnek. Krokik, mozdulatvázlatok és fejben lejátszott jelenetek rögzítései. „A művészet az alakításnál kezdődik” – írja Szőnyi István. László Melinda a vonalat alakítja át figurává. Párok, csoportok jönnek létre, majd a metamorfózis révén újra vonalakká redukálódnak az alakok. Így, ezzel a játékos oda-vissza táncolással mozgatja a néző-befogadó képzeletét. A képzelet pedig a képet formálja saját értelmezése szerint. A vonalkötegből lehet Bacchanália, harc vagy épp táncjelenet. László Melinda érzéki vonalai saját mágikus hatalmukat hangsúlyozzák, a múltba röpítenek, és felidézik mozgalmas, érzéki jelenüket is.

/ Élet és Irodalom, 2015. április 24. /

Sinkó István

Testbeszéd

László Melinda munkáihoz

A gesztusrajz, a kroki, a könnyed ecsetvázlat a test vonalait mint lüktető vonalhálót vagy finom formarendet vetíti elénk. Ilyen rajzokat, ecsettel készült tusrajzokat mutat be László Melinda a lap oldalain.

Aktok, aktpárok vonaglanak, görnyednek, hajladoznak, ám nemcsak az ő mozdulataik, de a művész kezének mozgása, az ecset surranó, cikázó lendülete is elénk tárul. László Melinda az emberi testeket, mint beszélő tárgyakat, mozdulataikat mint gesztusokat, formákat mint organikus mozgásokat fogja fel s rögzíti.

A testbeszéd e rajzokon vágyakról, sóvárgásokról, találkozások szenvedélyéről mesél. Elemi erejű erotikus töltet, s közben a könnyed rajzi megjelenítés révén finom érzéki dallam – e kétféleség leginkább a zen művészet rajzi kifejeződéseiből ismerős. A zen filozófus ecsetrajzai egy-egy tézis illusztrációi is. Persze európai példákat is idézhetnék, Delacroix vagy Rembrandt szépiavázlatai szintén kettős tartalommal bíró rajzok, s Rodin erotikus akt akvarellrajzai ugyanezt a feszes tempót mutatják, a készítő siető kezét, amivel a látványt elmulasztani nem akaró sebességgel rögzíti, és a test beszédes mozgását, egyik gesztustól a másikig.

László Melinda írja és olvassa is e testek, alakok testének beszédét, ecsete rögzít, és egyben elbeszél.

/ Élet és Irodalom, 2014. március 21. /

Áfra János 

Semmire nyíló testek

László Melinda: Belső horizont

László Melinda képein azt teszi vizsgálat tárgyává, aminek hiányában az általunk most érzékelt világ is örök hallgatásra volna ítélve, s az észlelés elmaradása miatt határtalan semmiként létezne csak. A Hal Köz Galériában annak a képét látjuk sokféle alakban megjelenni a falakon, aminek köszönhetően ebből a minden időbelit megelőző, paradox semmiből ki vagyunk rekesztve. Mindennapi figyelmünk elsődleges tárgyáról; kapcsolataink, érzelmeink és anyagi világhoz való hozzáférésünk médiumáról van szó a munkákon, az emberi testről, s különösképp a többi ember megfigyelhető testéről.

A művész azokat az idegen alakokat elemzi, amelyekből ki van zárva, amelyekben sosem lehet jelen tapasztaló individuumként, s bár antropológiai okokból egymás hasonmásainak látszunk, mind ilyen átérzésre vágyó és mégis örökké idegen, kiismerhetetlen testek vagyunk egymás számára. Magától értetődőnek vesszük faji azonosságunkat, mint ahogy azt is, hogy társadalmi okokból csoportokba szerveződünk, s lényegében egymásnak kiszolgáltatva éljük a mindennapokat, de mindezt anélkül tesszük, hogy igazából hozzáférhetnénk mások érzéseihez. Épp a hétköznapiság, a megszokás gátolja, hogy elkezdjünk kételkedni elkülönítő létünk természetességében. Nem engedi, hogy szembenézzünk az örök hiányérzettel, amit az okoz, hogy a materiális létezésben a test szétválasztja azt, ami eredendően mindig is egybetartozott, s egybetartozik most is az anyagon kívüliségben.

A testiség olyan összefüggéseibe avatják be a nézőt ezek a képek, amiről a nyelv hallgatni kényszerül. Ha érthetetlen, amit eddig megfogalmazni próbáltam, az ennek az elmondhatatlanságnak, a külsőség felőli feltárhatatlanságnak tudható be. Kiállításunk esetén azonban már a tárlat címe is jelzi, hogy egy „Belső horizont”-ról kell közelítenünk, így válhatnak csak átérezhetővé – egy-egy állapot, érzés vagy cselekvés nyomaiként – az idegen és mégis ismerős, képpé merevített testek. Egyrészt tehát a biológiai szervezetként is létező alkotó megfigyelői horizontja tárul fel előttünk a tárlaton, másrészt a megfigyelés tárgyát jelentő, sokszor nonfigurativitásba hajló alakok is a vonalak és színfoltok dinamikájában érzékeltetett belső összefüggéseket elevenítik meg. Rámutatnak a feladatra: át kell látnunk a testeken és a felületeken.

László Melinda ugyanis minden tusrajzával és olajfestményével az anyagszerű létezés belső összefüggéseit kutatja, s habár a témából fakadóan első látásra az emberi forma kerül előtérbe munkáin, a lezárt alakok felnyitásával mégis transzcendens szintre helyezi a kérdést, hogy: mégis mi az valójában, ami elválaszt, de egyben hasonlatossá is tesz bennünket? Az egymáshoz érésben, ölelésben és a kishalált ígérő szexuális aktusban a figurák határai elmosódni látszanak a képeken, mintha ezekben a meghitt pillanatokban válna érezhetővé, hogy a közénk álló testiségben is benne rejlik a feloldódás esélye.

De ha az életünk az egybefonódásról szól, s a megfigyelésen alapuló összekapcsolódások láncolatából áll, vajon miért vagyunk egyedül az első és az utolsó pillanatban – a születés és a halál küszöbén? S a félreértések után miért sodródunk el egymástól éppen akkor, mikor a legnehezebben kifejezhető érzéseinkre próbálunk szavakat találni? Végül pedig: miért választjuk sokan inkább a halált, a nemlét semmijét, mikor belefáradtunk a meg nem értettségbe? S miután visszakerültünk a semmibe, vajon lehetséges-e még valaha újabb életet élni egy másik testen át? – Ha nem rekedünk meg a figurális elemek, az anatómiai részletek beazonosíthatóságának problémájánál, ezekhez hasonló, a mindennapokban fel nem tett – vagy legalábbis nem tudatosított – kérdéseket is ébreszthetnek bennünk a munkák.

László Melinda valójában olyan témát választott tevékenysége tárgyául, amely a kortárs magyar képzőművészet és irodalom több fontos alkotójánál is központivá, sőt, már-már kizsigereltté vált a harmadik évezred hajnalára. Sokan a szélsőséges testiség megélésének bemutatására, mások az ember feldarabolódásának vizuális megjelenítésére, s a hagyományos anatómiai jellemzők meghaladására törekszenek, de olyanok is akadnak, akik fajunk mentális és fizikai határainak technikai eszközök általi kiterjesztését modellálják munkáikon. László Melinda egy-egy művén érezhetjük ugyan ezeknek a törekvéseknek a hatását – hiszen a Levetett béklyó című festményen például egy feltárt mellkasra, A persona árnyékában címűn pedig egy torzóra ismerhetünk  –, a legtöbb kép mégis egészen más irányban kutatja a témában rejlő lehetőségeket: a művész inkább a testi határok és formai kötöttségek feloldódására, nem pedig az alakok szétszerelésére vagy groteszk eltorzítására törekszik.

Ezek a legtöbb esetben tehát lírai és érzékeny, a test megjelenítésének nonfiguratív lehetőségei irányába kísérletező munkák a redukció technikáival a testiség és a testen kívüliség határaira is rákérdeznek. A feloldódás pedig az alakok közötti határok – nem pedig a figurák anatómiai – lebontásában érhető tetten. A többnyire egyszerűnek látszó címek is a figurák közti kapcsolatokra utalnak, valamiféle állapotot, esetleg érzést idéznek fel közvetlenül vagy metaforikus szinten.

A rajzoktól néhány évvel korábbra datálhatóak a földszinten látható olajfestmények. Ezektől indulva végigkísérhetjük az alkotói attitűd alakulását egészen a nonfigurativitásba átlépő tusrajzokig. A lépcsőfeljáró aljától a legkevésbé antropomorf, felületté bomló alakok irányítják a magasba figyelmünket, s felfelé haladva ismét elérkezünk az emberi test anatómiáját szigorúbban megidéző rajzokhoz.

A tárlaton tehát a mozgás által keltett képből, az összeérő és eltávolodó testek képéből indulunk ki, s ha az asszociatív benyomásokon túl engedünk a kompozíció csábításának, különös ikonográfiai hagyományokra is ráismerhetünk egy-egy munkában. Az Egymásra utalva című festmény háromszög kompozíciója például a maga harmóniájával a szentcsalád középkori ábrázolását; az átlós kompozíciójú Bizalom című kép pedig lenyűgöző dinamizmusával az első emberpár történetébe kódolt feszültséget idézi meg – egy még kitaszítás előtti, idilli pillanatban. Ha innen közelítünk, az arctalan alakok lábánál előtűnő két maszk is különös jelentéslétesítő erőre tesz szert ezen a kiállítást indító képen. Hiszen a bűnbeesés vajon nem épp a bizalom elvesztésének pillanata-e? Ha pedig az, akkor egyben valamifajta álarcöltés is kell, hogy legyen: így vesszük magunkra a testet is a születéssel. A testet, amely ráfeszül arra a mindent egybetartó semmire, melyre csak egy Belső horizontról nyílhat újra rálátás, méghozzá épp az ilyen analízis segítségével, amilyet László Melinda is végez.

megnyitószöveg, Hal Köz Galéria, Debrecen, 2013, május 16.

/ prae.hu, 2013.5.26. /

Szeifert Judit 

A mozdulat metamorfózisa

László Melinda képeiről

László Melinda az absztrakció és természetábrázolás határán egyensúlyozó organikus vonalstruktúrákkal komponál. A széles és lendületes ecsetvonásokkal megfestett vonalgomolyagokból emberi alakok bontakoznak ki, amelyek helyzete, mozdulatai, egymáshoz való relációi a néző értelmezésére van bízva. László Melinda minden képpel egy-egy lelkiállapotot fest ki magából. Mozdulatai, gesztusai felszínre hozzák, képpé formálják belső vívódásait, alakjainak viaskodása az ő küzdelmeit, küszködéseit közvetítik. A műveket a befogadás folyamata, a különféleképpen interpretálható kompozíciók felfejtése teljesíti be. A néző saját pillanatnyi attitűdjének megfelelően értelmezi ezeket a gesztuslényeket.

László Melinda festői indíttatású, expresszív vonalvezetésű kifejezésmódja őszinte és bensőséges. Ez a festői metódus számára állandó menedéket nyújt, és egyben határtalan szabadságot jelent. A rajzolás és festés közben ösztönösen áramlanak a festő kar- és csuklómozdulatai, amelyek a képeken megszülető lényekben, az ő testtartásukban, helyzetükben és dinamikájukban folytatódnak, kelnek életre. A táncoló, összekapaszkodó, lüktető, vonagló, folyamatosan hullámzó, kavargó vonalkötegek emberi fragmentumok, gyökérzetlények. Az alkotó mozdulatainak lehetnek lenyomatai és életre hívói egyaránt. Sokszor azok a mozgások válnak láthatóvá bennük, amelyeket László Melinda nem mer, vagy nem akar megtenni, amelyek csak tudat alatt motoznak benne, vagy éppen azok, amelyeknek csak az emlékét képes felidézni, nagyon távolról, szinte álomból előderengve. Mégis, amikor ecsettel a kezében a papír, a vászon vagy a fatábla elé áll, akkor keze, karja mozdulatai gondolatainak közvetítővé válnak. Belső világának képzetei ecsetkezelése által, egymásra halmozott gesztusrétegek formajátékában bomlanak ki. A megszülető vonalgubancok gondolatok, emlékfoszlányok, érzelmi állapotok megtestesülései. A művész mozdulatain, gesztusain keresztül, az anyag által testet ölt a gondolat, a lélek bensőből kitüremkedő rezdüléseinek nyomatai láthatóvá válnak. A belső viaskodás, a vívódás vonaltengerben ringatózó improvizatív ritmikus tánccá alakul.

A tusképeken László Melinda hol elvékonyodó, hol erőteljesebbé váló hajladozó vonalakkal és lazúrokkal rajzolja, festi, vagy még inkább írja figuráit. Így a japán vagy kínai tushagyományokhoz is kötődő munkák születnek. A tusfestés spirituális jelentése kerül előtérbe. Kapcsolat teremtődik a távol-keleti művészettel, amelynek a tus az egyik alapvető technikája. A kínai és japán művészek a világmindenség egységét úgy próbálták érzékeltetni, hogy harmonikusan egybe olvadtak a természet szellemével. Számukra a festés lelki gyakorlat, rituális cselekedet (volt), amelynek során az ecset irányítását pontosan lefektetett szabályok szerint alkalmazták. Rajz és felfogásmód tekintetében jelentős különbségek vannak a kínai és a japán kultúra között, de a technika és az alkotói szellemiség alapjában véve azonos. A távol-keleti művész belső koncentrálás eredményeképpen tisztán látja „szívében”, hogy mit akar megfesteni, a téma „szelleme irányítja”, s ezt a belül látott képet kezdi „leírni” kezének gyors, hajlékony mozdulataival. László Melinda is hasonlóan jár el ezeknek az érzékeny és expresszív tusrajzoknak a megalkotásakor. Az elkészült képeken a lélekből kiszabadított és vonalakkal gúzsba kötött, mégis szabadon áramló, úszó, gomolygó figurák, lecsupaszított lélekgubancok születnek. Ugyanezt a metódust követi olajképei esetében is.

A tusfestményeken a lazúros felületeket kalligrafikus vonalak ölelik körül, míg az olajképeken pasztózus festékrétegek egymás mellett, alatt, fölött hullámzanak, lüktetnek. A tus transzparenciája lélegző felületeket eredményez. Az olajfesték sűrű szövetét világosabb színek teresítik. Az olajjal szinte mintáz, mintha agyagból gyúrna, formázna alakokat. Lényei a teremtés metaforái, a metamorfózis képlékeny monumentumai.

Már az alkotás folyamata is metamorfózis, amelynek során a gondolat a művész keze által képpé változik. László Melinda kompozícióin a művész egyéni gesztusai egyetemes emberi mozdulatsorokká formálódnak. Minden mozzanat bennük rejlik. A születéstől a halálig.

katalógus – előszó, Hal Köz Galéria, Debrecen, 2013.

Hemrik László

László Melinda képeiről

A kortárs művészetről szóló írások obligát kellékei a hagyományra tett utalások. A László Melindáról írt szövegek sem mentesek ettől, joggal, ahogy én is fontosnak tartom a hagyomány felemlítését Melinda méltatásakor. Személyesség, feminin érzékiség, lágy indulat búvik meg László Melinda gesztusaiban, miként beleszövődnek a munkáiba, ott vannak, mondhatni kézzel foghatók a képzőművészeti reminiszcenciák, ideértve a tradicionális technikákat, képméretet és anyaghasználatot. Ugyanakkor a munkákban az autonomitás és a hagyomány szétbontása képtelenség, de nincs is rá szükség. Ez nem jelenti azt, hogy a néző ne csemegézhetne a konkrétabb vagy implicit előképekből, és azt sem, hogy ne tekinthetne a kiállítás műveire úgy, mint olyan újdonatúj képekre, amelyeken László Melinda művészi erényei összegződnek.

Minden ugyanaz másképpen!, mondja ef Zámbó István. Ami annyit tesz, világunkban minden másképpen van, és persze ugyanúgy, legalább is hasonlóan, mint annak előtte. Így van ez a művészettel is, még a hatalmas energiákat mozgósító, időnként nemzetközi méreteket öltő projektekkel, a világsztárok monumentális hightech installációival is, amelyek egészen más képet mutatnak, mint a klasszikus avagy a modern kánonokhoz igazodó művek, de nyilván egy idő után éppen ugyanúgy hasonlatosak lesznek egymáshoz, mint amennyire most különböznek. László Melinda intim felületei, festménygrafikái, grafikafestményei, rajzai nem kívánnak versenyre kelni az említett művészi produktumokkal. Nem dacból, Melindánál a hagyomány éltetése a művészi szabadság természetes folyománya. Az persze egy más kérdés, hogy Melinda még nagyon fiatal, s nem látni még az életmű közepét sem, nemhogy a végét. De senki se gondolja, hogy a hagyománnyal folytatott dialógussal egyszerűbb a művészi alkotó-munka pozicionálása. Megannyi kételyt generáló viszony ez. Erről az amúgy termékeny kételyről tett említést nem régiben Szabó Noémi az És-ben Melinda munkáival kapcsolatban. A kétely is a hagyománnyal együtt öröklődik, így aztán úgy nyújt támaszt a művésznek, hogy közben a legbarátságtalanabbul képes eltolni magától.

Művészet nélkül nincsen hagyomány, nincs társadalom, nincs emlékezet, sőt nincs ember, emberi világ sem. Ahogy Almási Miklós írja az Anti-esztétika c. könyvében: „A világ csak akkor válik megragadhatóvá a számunkra, ha a művészet felfedezte és bemutatta.”  A művészet a hagyomány túlélési stratégiáját követi, így képes önmagát egy adott művön, művészeti jelenségen, egy krétarajzon keresztül jelen idejűvé tenni. Ha nem így lenne, még csak a megértés lehetősége sem adódna a számunkra egy kép előtt, nem lennének közös mondataink, ez a megnyitó is légüres térbe zuhanna. A művész az egyéni tapasztalatait egy adott időpillanatban a művészi tradícióba ágyazva tárgyiasítja, még hozzá úgy, szintén Almási szavait idézve „megjelenítve azt, ami korábban nem volt”. Így épül a világ a művészet által. Így László Melinda képeivel, amelyek olyan dolgokról szólnak, melyek napi élményeink, de eddig így nem láttuk őket. László Melinda mozgalmas, feszültséggel teli, hullámzóan kavargó felületei érintetté tesznek bennünket. Hogyan is viszonyul a test a térhez, mit tesz a testtel a testbe zárt akarat, a lélek és a szenvedély, miféle árnyak, démonikus erők szorításában alakul az ego. Mindez lefordítható úgy is. Melinda művészi entitásainak erőssége és jellegzetessége, hogy nyughatatlanul pulzáló tereiben egyensúlyba kerülnek a különböző képi minőségek, képi történések, a harmónia a disszonanciával, az absztrakció a figurativitással, a líra a drámával.

Az egyéni tapasztalat a képek által mindenki számára megtapasztalható lesz. Mindegy miképp interpretáljuk is a műveket, a jelentés vagy a jel felől, Melinda munkáival a világ tágasabb lett. De a dolog akkor vesz igazán érdekes fordulatot, ha megidézzük Edmund Husserl gyönyörű, borzongató gondolatát: „a hagyomány az eredet elfelejtése.” Tehát, hogy is van ez? László Melinda, aki képeket mutat fel nekünk, ergo láthatóvá tette megélt tapasztalatait, s vele tágasabbá tette világunkat, s e teremtő aktussal részesévé vált a lényeget érintő negatív előjelű folyamatnak? De azt gondolom, másról van szó, Husserl nem a hagyományt szeretné felfüggeszteni, hanem csak rámutatni annak állandóan változó, formálódó, a régit átalakító, bizonyos elemeket felerősítő és persze egyes dolgokat elfelejtő természetére. Azt gondolom, Melinda ihletett és átgondolt munkái annak igazolásai, miképpen lehet a hagyomány emlékezetét megőrizni, felfrissíteni.

megnyitószöveg, Galéria IX, 2012. október 11.

Szabó Noémi

A kétely 

László Melinda rajzaihoz

László Melinda fiatal festőművész, aki az elmúlt években egyetlen anyaggal, a tussal dolgozik. Hagyományosnak tűnő vállalás, ezer apró nüansszal. Először is figyelemre méltó az, ahogyan tusrajzai természetes könnyedséggel találnak kapcsolatot az irodalommal vagy a költészettel. Nem illusztratív vagy narratív megfontolás vezeti László Melindát, amikor Jónás Tamás, Baki Júlia, Simándi Ágnes vagy Michelangelo Buonarotti művei mellé rendeli rajzait, hanem e verbális művek sajátos vizuális átértelmezését nyújtja. Ilyen módon zaklatott ecsetkezelésű, lazúros vonalkompozíciói, amelyeken a direkt ábrázolás hiánya éppen annyi költészetet rejt, mint a vonalak által láthatóvá tett és fragmentált emberi alakok és interakciók titokzatos líraisága, nagyfokú intellektuális szenzibilitásról tanúskodnak. Azonban a képlet mégsem ilyen egyszerű. Mi történik akkor, amikor felbukkan a kétség? Mi a teendő, ha az embert körülfogó, biztonságos és rendíthetetlennek vélt koordináta-rendszer egyszer csak egy pár fokot elmozdul? Akkor jön el a magány és a kételkedés, a félelem és a rettegés. Valami ilyesmi, lappangó szorongás bújik meg László Melinda munkáiban, az élet egészével szemben támasztott halk kétely szava, ami ott van a tusvonalban, a fekete pacák és félig kibomló emberalakok feszültségében. Művészként az egyik legnehezebb utat választotta; sorsot vállalt a kétséggel és ezáltal az igazsággal: „én nyomorult is örökké felnézek, / mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen / torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem, / ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.” (Michelangelo Buonarotti)

/ Élet és Irodalom, 2012. szeptember. 21. /

Hemrik László

Kettős áramlás

László Melinda rajzairól

Bak Imre, az egyik legjelentősebb absztrakt festőművészünk mondta egyszer, hogy jómaga a klasszikus figuratív festményeket is – Giottótól Cézanne-ig – elsősorban elvont, képi struktúrákként értelmezi. Úgy véli, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni, hogy a legmaradandóbb alkotások az optikai elemek, a színek, a kompozíciós struktúrák érvényessége és vitalitása okán hatnak és működnek akár évszázadok óta.

Erre gondoltam először, amikor László Melinda munkáival találkoztam. A tanult kéz, a művelt elme, az érzékeny szív tusrajzai a lírai absztrakció és a referenciális művészet között egzisztálnak. A sötét, de sohasem komor foltokat fehéren ragyogó felületek ellenpontozzák. Áradó, mozgásban lévő halmazok ezek, amelyek között erekké duzzadó vonalak cirkulálnak. A vonalak, vonalhálók hol szétfeszítik, hol pedig összevarrják a képi struktúrát. Ám nyilván többről és másról is szó van, s csupán egy új megfigyelési szempontot kell érvényre juttatnunk, hiszen a vonalak és a tónushalmazok nem csupán elvont képi struktúrákat, hanem szép emberi testeket is életre keltenek. László Melinda miközben továbbviszi az akt-festészet hagyományát, jó néhány toposzt is újrafogalmaz érzelemgazdag grafikáiban.

/ Élet és Irodalom, 2011. február 18. /

Gaál József

RÉGIÚJ
László Melinda képeiről

„RÉGIÚJ”, ilyen címmel látta el az ifjú művész egyik képsorozatát, ezzel is hangsúlyozva vállalását. A klasszikus antikvitásra hivatkozó akadémizmust már a XIX. századi modernista törekvések is nyomasztó örökségnek érezve elvetették. Így elvetették azt az ideát is, mely a természetutánzást és a művészi kifejezés fenséges stílusát összekapcsolva megvalósítaná az időtlen tökéletességet. Azonban a manierista, barokk stílusban tovább élő, majd a modernizmus figuráiban is megőrződő képi toposzok mindig újjáélednek. Elég, ha Picasso klasszicista pózban szereplő groteszkjeire gondolunk, külön tanulmányt érdemelne, ha rendszereznénk az antik örökség metamorfózisait az avantgárd törekvésekben.

László Melinda ugyan az ecsetvonások absztraháló és expresszív tömörségével, de klasszikus testtartásokkal jeleníti meg az örök embert. Ami a XIX. században kiüresedett színházi látványossággá és mesterkélt pózzá vált, most újra visszaköveteli magának a fenséges és tragikus eredetét. Merész vállalkozás mindez, a klasszikus már nem lehet a hanyatlás útja, sem öncélú virtuozitás. Most, mikor a modernizmus redukáló, akadémikus tökéletessége is üres héjjá vált, a régi, megtagadott ábrázolások új  jelentéssel életre kelhetnek.

Az úgynevezett „evolucionista historizmus” sokak szerint már csődöt mondott a művészeti változások elemzésénél is. A narratív és szimbolikus képalkotást egy pár évtizede még illendő volt finnyásan megvetni. A posztmodern reflexiók deheroizáló és ornamentikává degradáló kép barkácsolását már felváltja egy romantikus, klasszicizáló újrakezdés. László Melinda kísérlete is csupa ellentmondás, diplomamunkáját Delacroix-idézettel fejezi be, ezzel kijelölve saját útját: „az új mindig nagyon régi, szinte a legrégebbi az egészben”.

/ Élet és Irodalom, 2010. október 15. /

Diplomakatalógus 2010

(Magyar Képzőművészeti Egyetem, szerk. Forián Szabó Noémi)

Mindig megindító számomra annak az élménye, hogy ahogyan belenézünk valakinek a szemébe, lelkének legmélyére láthatunk, olvashatunk benne, akárcsak a mozdulataiban, és ez hasonló, mint a formateremtő ecsetvonások, a lélek lenyomata között eligazodni. Egy másfajta megértés.
Ami igazán számít, az a kifejezés erőssége; az őszinteség igazsága, a belső lét sugárzása - mindaz, ami racionálisan nem leírható. Az alkotás számomra a "mélymag" keresése, a láthatatlan láthatóvá tétele által.
A festmény akkor képes katalizátorként működni, ha az anyaghasználat is gondolat energiáját sugározza: él, lélegzik, feszültséggel teli. Munkáimban gyakran megfogalmazódik a kettősség, az ellentétek összecsapása, de minden élmény, tapasztalat a képen időtlen jelképpé sűrűsödik. Az új ilyenformán mindig nagyon régi, szinte a legrégebbi az egészben. A folyamatosság az emlékezés által létezik.

László Melinda

fotó: Kurdi Zoltán