Olajos György: Hybris, Museum Hotel Budapest, 2019. XII. 2 – 2020. I. 5.
László Melinda
Olajos György Hybris című kiállítása rendkívül érdekes eszmefuttatásoknak enged teret. A
görög fogalom a gőg, az elbizakodottság személyiségvonását jelöli, és egy
mindenfajta korlátot áthágó túlzásra mutat rá. A művek vizuális és gondolati
felfejtésének szempontjából mégis a legtalálóbb kifejezés az önteltség. Egy
mindent magában foglaló telítődés, ahol valamiféle horror
vacui („félelem az ürességtől”) tanúi lehetünk.
A
kontúrábrák elsőre vonalasnak tetszők, de a negatív formák által érdekes
asszociációs lehetőségeket hordoznak. Ily módon a művek formai és tartalmi
rétegzettsége egyidejűleg képezi vizsgálat tárgyát, amelyben prehisztorikus
ábrák, gyermekrajzok karcolatai és az automatikus írás idéződik fel, így
mozgatva meg az ösztönös tartalmakat, miközben akár egyfajta áramkörrajz
képzeteként is tovább asszociálhatunk. A létrejövő képződmény organikus fonódás
helyett egy dekoratív, stilizált és emblematikus, egy sajátos, fogazott
folyondár; egymáshoz kötő, láncoló, ugyanakkor éles szúró és vágó végződésekkel
egzisztáló rajzolat. A vonalháló-labirintusban, mintegy az élet vargabetűiben
tévelygő ember tékozló fiúként a megbánás, a szeretet és a megbocsátás
képességét idézi fel, s ez az önkritika képezi a hybris ellentettjét,
egyben ellenszerét. E nélkül nincs „új élet”. Nem szabad megfeledkeznünk arról
sem, hogy a labirintus és az útvesztő távolról sem szinoním fogalmak, nem
ugyanazt jelentik.
Mélyre kell
ereszkedni, valamiféle pokoljárás során ahhoz, hogy önmagunk vizsgálatával,
feltérképezésével és legyőzésével megleljük a kiutat, a megtisztulás és
felszabadulás Ariadne-fonala által „visszajutva” a fényre – ezzel átkerülve egy
más minőségbe. A látszatvilág újabb és újabb fátylai viszont folytonosan
gátolják a megismerést, mint a Platon barlanghasonlatában megjelenő
„árnyképek”. A tudás, a valóság kérdésével szembesülő és az igazságot kereső
ember valójában önmagát térképezi fel, a másikban is csak ösztönösen saját
magát keresi. Ily módon a kozmikus távlatokat is magára vetíti, vagy önnön maga
rendszerét felelteti meg a nagyobb összefüggéseknek. Az archetipikus ősképeken
átívelve az „ülepítő mester” tudása az út maga, a folyamat, a
keleti filozófiában megfogalmazódó örök körforgás, a szüntelen változás időtlen
állandósága.
Mindebben személyiségtípusok, lélektani jegyek konzerválódnak. A művek olvashatók mint a személyiség komplexitása, valamint a létezés kapcsán felmerülő, valamiféle belső és külső univerzumok különös kapcsolata: érintkezése vagy elhatárolódása, megszakadása, összecsúszása és rétegződése. A most kiállított alkotások esetében a hasonló vonulatot képező, korábbi mezőhálózatok s azok idézőjeles történetisége helyett az emblematikusabb lényalakzatok uralják a homogén képteret, a történéseket belső színtérre sűrítve – persze mindez nem nélkülözi a „külvilág” hatásait.
A művész
által létrehozott komplex lényalakzatok egymáshoz kapcsolódása, amely
fragmentálódás és összeillesztés, ismétlődés vagy többszöröződés, analizáló és
variációs attitűd egyszerre, ahol a részletek szinte rituális szétterjedésének,
áradásának összetettsége különleges egység. Földbe rótt égi, kozmikus jeleknek
tetsző ábrák, melyek csak nagy távlatokból állnak össze, s mutatják meg valódi
mivoltukat, mert közelről töredékesek, s ily módon csupán bizonyos értelmezési
tartományt képesek átfogni.
Az
alkotásokban kiemelt a gerinc, a bordakosár megidézése, a szem és a száj
(szinte tépőfogakkal olykor), a karok, amelyek mint láncszemek rajzolódnak ki
erős megtartóképességet mutatva, ugyanakkor a kötöttségek jeleként, s nem
ritkán kampó- vagy karomvégződéssel. Csakúgy jelentős hagsúllyal bírnak a nemi
jegyek, a fallikus férfi vagy a rombusz mintázatú női princípium. S a netán
szarvra, agancsra és lótuszvirágra emlékeztető részletek okán egyfajta
stilizált agancskoronás sámánkép valamiféle életfává terebélyesedve indít
utazást a „belső tájak” felé. Ezek a labirintusfolyondárok, hálózatok olykor
még térben is áthatják, átjárják egymást, alá- és fölérendelődnek a többnyire
szimmetrikus komponálásban, amelyben a kiemelt gyújtópontokat, rendező elvű
váztengelyeket találni, s mint szférák közötti világtengely-életfa motívum
képezik az alakok felépülését.
A finom, lírai alkotásokat most egyre dekoratívabb művek váltják fel. Noha a műveit visszafogott kolorit jellemzi, a szín egyre fontosabbá válik az alkotó számára, mert a számos árnyalat, valamint két szín „viszonya” – átvitt értelemben is – többlettartalommal bír. Olajos minduntalan az emberrel és a természettel foglalkozik, érte aggódik, alkotásaiban egyén és univerzum fonódik össze, s művei által a létről, a létezésről kapunk elmélkedni, „megérezni” valót. A hybris önteltségének formai esztétikája mégiscsak elsősorban gondolatiságában jelentős, megrázó, amennyiben az emberben, az énben sűrűsödő tartalmak megközelítése és megfogalmazása az alkotó célja. Az élet szőttesének szálait érinti. S ahogyan Hamvas Béla írja: „Az élet folyói a Lét óceánjába folynak.”
/ Új Művészet Online, 2019.12.28. /