László Melinda
Gaál József: Homo Inhumanus, Szolnoki Galéria, 2023.
szeptember – október 8.
Lélek nélkül nem megy. Ezt a címet adtam Gaál József
egy korábbi kiállításáról[1] született írásomnak.[2] Ez
a gondolat ma is érvényes, s átkötésül szolgálhat a mostani tárlathoz, amely
a Homo Inhumanus címet viseli. Mi történik a „lelketlenség”
által? Mitől ember az ember? A problematika esszenciáját Gaál a következőképpen
fogalmazta meg a kiállítás kísérőszövegében: „Megkerülhetetlen, központi magja
létünknek a humanitas etikai kerete, jelentése: emberséges –
az együttérzés, jóindulat és segítőkészség a másik irányába. A humanizmus
ideológiai-filozófiai fundamentuma kultúránknak, elvárás, hogy minden hiteles
vallás magja legyen, de a mindennapi létünkben is elvárt, íratlan törvényként
működő egyetemes emberi tulajdonság.”
A régebbi és új munkákat is szerepeltető, aktuális
tárlat közvetlen előzménye a Homo Homicida című kiállítás
volt, vagyis az „embergyilkos ember”, amelyben az „ember embernek farkasa”
közmondás jut érvényre.[3] A kiállításmegnyitón megvalósuló BUBBLE
BABEL (Dóra Attila–Gaál József-duó) zenei performansz kiváló felütés volt a
tárlathoz. A „bábeli zűrzavar” és az illanó, önmagába zárt „univerzum” mint
egyszer csak elpukkanó buborék gondolattársítása önmagáért beszél. Egyfajta
ráhangolódásként, a kiállítás gondolatiságát „megtámogatva”, azt aláhúzva és
sarkaiból kiforgatva tette még komplexebbé a jelenséget. A Gaál-szöveg kapcsán
elgondolkodhatunk a burleszk képzettársításán is: képtelen helyzetek,
helyzetkomikum, kiélezett torzítások, amelyekben a „hősök” esetlenek. Groteszk
és ironikus, már-már paródiába hajló helyzetjelentés, mely révén minden
beszédes fénytörésbe kerül. A maga módján mégis ez a leghitelesebb tükörkép.
Gaál műveiben már egészen korán megfogalmazódott az esendőség és a „belső és külső keretek” közti összefüggés mozzanata. A színpad, a bohócság jelentésrétegei, az álarc sanda, elfedő mozzanata, a magunkra öltött vagy kényszerített szerepeket jelölő – eredendően a görög színházi maszkot jelölő – persona vagy éppen a Janus-arc kettőssége, polaritása vagy például a megnyúzott Marsyas-alak által kifejezett többlettartalom mind-mind lényeges sarokkövei Gaál összetett, sokrétű művészi filozófiájának. Egészen a 80-as években készített Prothesis-sorozathoz nyúlhatunk vissza, amikor a mellé- és fölérendelődés, valamint a többnézőpontúság formaképzése által konstruált kollázselvet követve hozott létre régi, félkész vagy akár rontott munkákból valami újat. Tehát a régi „tartalmakkal” dolgozva teremtette meg a gondolati, képi és fizikai átjárhatóságot, ami egyfajta katarzis lehetőségét hordozta.
Gaál protézismetaforája – amiről a művész bővebben írt
a Metaarchaizmus című tanulmányában, mely a Műcsarnok 2018-ban
megrendezett nagyszabású, Vezeklések kora című kiállításának
katalógusában jelent meg – a hiányok és pótlékok jelenségét közelítette meg.
Ezek a szervesülni nem tudó rétegek jelennek meg a munkákon a szabad asszociációs
gondolattársítás magját elhintve.
Gaál műveiben áttételesen a mai konfliktusok is benne
rejlenek, esetében azonban a pillanatnyi viszonyok rögzítésénél mindig jóval
többről van szó. Az emberi léttel való foglalkozás teszi monomániás alkotóvá,
ami ugyanakkor számos módon ölt formát, ám a kifejezési forma mindig a
mondanivalónak alárendelt eszköz. Az érzékeny szív és a pallérozott elme
„olvashat” benne, meg- és átérezhet általa.
A lószerszámok Gaál József művészetének régi tartozékai. A fa magra erősített, halmozott, rétegzett bőrcsíkok az alaknak egyfajta „életre keltését” vetik fel, a gúzsjelleg miatt azonban teljesen más olvasatokat vet fel. A hámok, zablák, kötőfékek az ember küzdelmére, az élethelyzetek szorítására, a különböző lelki gátakra egyaránt utalnak. A marionettbábuként való egzisztálásban a tehetetlenség a közös pont. Elmosódnak a határok, összecsúsznak a felismerhetőség feltételei, elhalványulnak az állatot, embert és gépet elválasztó megkülönböztetések. A külső és belső rombolás eredményeképpen torzók és maradványok keletkeznek, s éppen ezért is állíthatjuk, hogy Gaál esetében nemcsak a figurák belsejében zajlik a „történés”, hanem hangsúlyos az is, ami kavargó tartalmon kívül esik, kívül reked, vagy éppen hogy nélkülöznie kell.
Az „embertelen ember” ideájával fémjelzett kiállítás
új művei a 2013-ban készült, fekete alapon vörös Rubedo-sorozathoz
is erősen kapcsolódnak, folytatásai azoknak a nagy méretű vásznaknak, amelyeken
a vörös szín szimbolikája a tűz és a vér megidéződése által válik igazán
sűrűvé. Az izzó parazsat és a tűz lángnyelveit idéző művek egyszerre keltenek
melengető, éltető és mindent felemésztő hatást, ahogyan a vér mint életenergia
a vágy, a szenvedély, a szerelem, de egyben a gyötrelem, az áldozat és a
mártíromság s legvégül a kiomló vér gondolatiságát is magában hordozza.
A kiállítás rendezésében a koncepció és az egykori
zsinagóga épületében működő Szolnoki Galéria térbeli adottságai összehangolásra
kerültek, így alakítva ki a képanyag ívét, a párbeszédet. Az alsó szinten a
Rorschach-ábraként kibomló, egymástól elforduló, egymással ellentétes irányba
néző figurák háta szinte összeér, mintha a szétszakadás hártyájának utolsó szövet-
és idegrostjai nem váltak volna még el. Máshol mintha egy arc lenyomata sejlene
fel a torinói leplet idézve. A triptichonszerű kvázioltárképek valójában a
megváltás kudarcát tematizálják, az emeleten pedig már nincs interakció az
alakok közt. A kiállítótérben egy arcokat felsorakoztató fal és Krisztus-alakot
idéző figurák láthatók. Súlyos teher azonban, ha nem engedjük begyógyulni a
sebeket, s azokat újból feltépjük, hibát követünk el. Megértés, empátia és
elfogadás nélkül nincs emberség.
---
/ Új Művészet Online, 2023.12.12. /
