Ábrázolás és emblematikus stilizáció határán

Műcsarnok, Budapest, 2018. november 29 – 2019. január 20.

László Melinda


Földi Péter egyéni stilisztikája, morális tartalommal bíró, szakrális ihletettségű narratívája az ember- és állatábrázolások szimbolikus taratalmait kozmikus érvényűvé tágított összefüggéseiben ábrázolja. Művészetére Csontváry, Tóth Menyhért és Vajda Lajos is hatással volt, megérintette Van Gogh moralizáló, vallásos ihletettségű s egyre inkább a lélek és természet kisugárzásának, szinte belső energiájának visszaadására törekvő művészete. Szellemiségük rokonsága azon az egyéni látásmódon alapszik, mely által a vizuális megfogalmazásban rejlő üzenet s annak jelképrendszere jóval túlmutat a látványon, miközben messzire kerüli az izmusok felszíni sablonjait, s ha merít is, direkt módon nem kötődik stílusirányzatokhoz, mert formanyelve a belső késztetés általi üzenethez leghívebb kifejezést keresi.
Mitikus, archetipikus szimbólumrendszer bontakozik ki az ősi, mélyen gyökerező tartalmak által. Motívumai által játékosnak tetsző, lírai, szürreális világában a madár, lélek, nőiség, az embrió- vagy fiókaszerű élőlények, a tojás és fészkek motívumkincsének képalkotása térérzületet is kelt, ám az alapvetően síkszerű képek dekorativitása a Földi-formavilágban gyökerezik, amely sajátos határmezsgyét képez ábrázolás és emblematikus stilizáció között. Ábrázoló, ugyanakkor egyszerre elvonatkoztató, és éppen ez a nagyszerű, ahogy a kútból valami más lesz. Megtanulhatunk nézőpontot váltani, elrugaszkodni, nyitottá, befogadóvá, kíváncsivá és képlékennyé válni, vagy inkább mindezt megőrizni, hiszen ez a képesség a gyermekek sajátja. Képzeletük, ezáltal szabadságuk korlátlan, s ez a „tudás” a legerősebb ösztönös kapocs valamiféle mélyben gyökerező egyetemes forma- és jelentésrendszerhez. A gyermekrajzok egyszerű naivitása, ábrázoló, de tömörítő, a dolgok lényegiségét kiemelő belső kohézió, által megfogalmazódott jelképiség. Különböző tulajdonságok, karakterek „vándorolnak” átjárhatóságot mutatva az ember-állat, állat-ember megjelenítésben, és a motívumok köztük húzódó viszonyrendszer a létezés alapjait, igazságait igyekszik magába tömöríteni. Az ég és föld, fent és lent sem meghatározott, a mindent körülölelő éterben bomlanak ki a viszonyrendszerek, többé vagy kevésbbé primer jelenésrétegek. Hasonlóképpen a formák, színfelületek kapcsolódása a kontúros zártság ellenére is összetettek, ezáltal a képzelet és értelmezés előtt nyitottak. A meghatározhatatlan, mefoghatatlan környezet általi lebegés a valóságtól elemelve, más szférában létezőként jeleníti meg az emblematikusan fókuszba helyezett, szimbolikus erejű motívumokat és cselekvéseket, ugyanakkor a kitágított jelentés a kozmikus létbe vetettség révén védtelen kiszolgáltatottságot is sugall. A szín- és formavilág által létrehozott dekorativitás megragadja a figyelmet. A nagyobb méret körülveszi, szinte beszippantja világába a nézőt, de a komponálás által a kisebb képek esetében is jól érezhető a „rész-érzés”.
A szakrális szimbolika jelentős részt képez a művekben. A kör szimbolikus mivoltának jelentősége ott van az ősi napkultuszokban, a keleti mandalákban, és megjelenik akár a népművészet motívumkincsében is, a természetközeli, falusi életből táplálkozó létmetaforákban. Visszatérő eleme tehát a Földi-képeknek a koncentrikusság, mint valamiféle sűrűsödés, kezdet, születés, egyfajta embrió (a mag, mint életcsíra hasonlóképpen), melynek burka óv és elválaszt egyszerre, áttetszősége révén „nyitott”, és elkülönültségében is beleolvad a környezetébe azzal sajátos egészt, egyet alkotva. A tojás hasonló gondolatiságot idéz, ám annak zártsága, törékeny héja kissé más megvilágításba helyezi az értelmezést.  A jószágokat egy helyre összetömörítő karám ennek – a maga óvó és elkülönítő mivoltával – egy jelentésmódosulással bíró változata. A jelen esetben fonott karám Krisztust idéző szimbólummá válik, ahogy a hatalmas, az egész felső testet elfedő kenyeret idéző kör, annak kereszt alakú bemetszése, mintegy a saját testen sebet ejtő momentum ugyancsak a krisztusi szeretetre, gondoskodásra, önfeláldozásra tett utalás. A kör a felülről nézett kút motívumában is visszaköszön, és a mélyből fakadó, tiszta, életet jelentő víz szintén szakrális jelentéshez kapcsolható.
A létezés, teremtés misztikuma hatja át Földi Péter képeit, s az állat- és növényvilág „nyelvén” válik emblematikussá a születés, növekedés és kifejlődés, így válnak a paraszti világ mindennapos cselekedetei szimbolikussá, szinte szakrális tetté. A szántás-vetés momentuma, a mag, a sarjadás, ahogy a hal és a hajó, a tojás vagy a fészek motívuma is jelentős többlet tartalommal bír, amit számos részlet árnyal visszásságokra, lehetséges szerepcserére, nézőpontváltásra tett utalásokkal. Felfigyelhetünk például a madárra, amelynek csőre fogazott, mintha csak tépőfogai között tartaná az inkább kígyónak tetsző kukacot. Egy másik képent egyszerre láthatunk mezőgazdasági munkaként azonosítható jelenetnek, boronálásnak és valamiféle fenyegetőbb történésnek, hiszen az üres térben lebegő, szárnyaló igahúzó és a belekapaszokdó ember kettősét a nézőpontváltások (az ősi ábrázolásokon, a gyermekek rajzában és a naiv művészetben is megfigyelhető ún. legjellemzőbb felület elve szerinti megjelenítés) miatti kibillenés következtében, mintha egy sziszifuszi csapdahelyzetben lennének, rájuk van kötözve, ezáltal folytonosan utánuk halad az éles hegyével feléjük meredő, föléjük magasodó szerkezet. Ennél sokkal konkrétabban jelenik meg egyik festményén maga a csapda, ahol a kismadár a fogak közé szorult, miközben a sebet ejtő, végzetet magában hordozó szerkezet alakjában, megformálásában a tojásforma is felidéződik. A kiszivárgó vér összemosódik a szorosan mellette levő két másik madárral, mintha csak a testüket rajzolná ki. Az ösztönösen társat kereső páros lét, a saját vérünk megtestesülése azutódban, valamint az önfeláldozás és az áldozati szerep elgondolkodtató elegye jelenik meg a madár közismerten lélekszimbólumként számon tartott ábrázolásában.
Földi ugyanakkor megfesti az emberpárt az élet, az újjászületés jegyében összesimulva, amely a természet lágy, nyugalmat árasztó zöldjével van borítva. Az alig kivehető, jelzésszerű ágykeretben a ház falait is láthatjuk, mely az otthon kereteit képezi, s ebben a megszelidített állat karámjára is asszociálhatunk. Bensőséges együttlétük a befogadás, megfoganás és születés csodája, az – ártatlanság elvesztésével nyert – élet ciklikussága általi folytonosság. Különösen megkapó ezen gondolatfolyam esetében a nő és a kismadár összekapcsolása.
A lírai, légies és karcsú szobrok ugyanezt a gondolatiságot, szemléletet és formavilágot hordozzák. Földi szándéka szerint a művek egymás mellett, összeállva egy nagy egésszé, egymást kiegészítve rajzolják ki a „nagy történetet”. Csendesen, esendően, szeretettel és jobbító szándékkal. Az emberiség „kikupálódásának” folyamatában a túlzott racionalizmus, a pragmatikus, haszonelvű technika bűvöletében élő szemlélet rombolja az ember pszichéjének fogékonyságát a spiritualitás iránt, a gyökerek iránt, ha belegondolunk, hiszen ez minden jelentős kultúra lényeges táptalaja, alapja volt. Világkép és egyben morális tartalom fűződött hozzá. Válságát a fásult kiábrándultság jelzi, ami a hite vesztettség kaotikus bizonytalanságát szüli. Sem a hiszékeny babona, sem a hideg ráció szélsőséges egyeduralma nem vezet jóra, és sem egyik, sem másik elvetése nem vall bölcsességre. A gyökerek megtagadásával azonban lehetetlen „építkezni”, mert szertefoszlik az alap, s csak az ingoványos marad. Földi Péter – természetes közegéből fakadó – vonzódása ehhez a sajátos szimbólumrendszer iránt fogékony szellemiséghez egyfajta belső, az emberből szükségszerűen rendre feltörő hiány pótlására törekszik, hogy rámutatva valamiféle lényegre remélhesse fontosságának felismerését, hogy az üdvös egyensúly megmaradjon. Mert miközben a szemlélő a festői szándék megértésére tett erőfeszítéseken keresztül a „megfejtésen”, a képek felfejtésén „dolgozik”, a vizuális és gondolati síkon történő elmélkedésével – az alkotás önelemző és öngyógyító mivolta melletti másik fontos tényező – teljesül a véráramba való bekapcsolás által a közönség, a közösség „érzékenyítése”.

/ Új Művészet Online, 2019.01.17. /