Bátai Sándor: Princípiumok,
Műcsarnok, Budapest, 2019. május 14 – június 30.
László Melinda
Bátai
Sándor három évtizedet felölelő alkotásaiból rendezett kiállításának a
Műcsarnok mélyföldszintjének tere, termei különösen jó keretet biztosítanak. A
barlangi atmoszféra, a sejtelmes fényviszonyok és irányított fénysugarak a
mélyre ereszkedés fizikai és szellemi terét képezik. A megvilágítás szépen
kiemeli a művek reliefszerűségét; a barlangfalat, a (sír)kőtáblák véseteit. A
merített papír pórusait idéző, a fény által kimetsződő alkotásokat tekinthetjük
egyfajta utazásnak valamiféle origó felé. A tárlat fő sodrát adó Princípium-sorozat lírai
archaizmusa a formákból, ősformákból táplálkozik, s a barlangrajztól
az írásjelig kirajzolodó ív a képiség és az írásbeliség kapcsolatát mutatja,
ahogy a természeti formák és az ember által hátrahagyott jelek, tárgyak
formájai, képei is izgalmas relációt hordoznak.
Átgondolt,
ugyanakkor költői képalkotó munkamódszere folytán Bátai lenyomatokat készít
különböző felületekről, s papíröntvények és merített papírra vitt, rétegzett
rajzolatok készülnek, melyek faktúrája valamiféle különleges aurájú, finom
reliefek hatását keltik. Képei visszafogott színvilággukkal,
„eszköztelenségükkel” ható költői képek. Ősi motívumok, „ősformák”,
archetipikus tartalmak – amelyek megléte, hatása, „öröklődése” tagadhatatlanul
jelenlevő, dekódolása pusztán érzékenység, vagyis a „forráshoz” való
kapcsolódásunk képességének függvénye –, alapvető, kollektív motívumkincsek,
valamiféle rituális rétegződések rajzolják ki a lenyomatok által az
időbeliséget, amikor is a pillanatnyiságban mégis megtapasztalhatjuk az
időtlenséget. Ez az enyészetmegtartó munkásság bekapcsolja a ma tudatába az
alkotást – a vitrinbe helyezett műveknél tudatosan megpendítve a tárgy, a mű és
múzeumi műtárgy kérdését. Ha a papíröntvények mementók, ez „visszhang”. Fedések,
kitakarások, áttűnések, kopások, enyészet s pusztulást megidéző korrózió: eme
fragmentált, mégis szimbolikus maradványok mutatnak a korra, írják le a „látó
szem” fókuszálásának útját. Ha nem is a teljességet élhetjük meg, de részünk
lehet valamiben˜– addig, amíg akár a legapróbb töredék, ami a „miénk”, és amíg
a korokat átívelő közösségünk
energetizálóan hat.
Bátai
motívumai által a kozmikus, szellemi szféra él velünk: a kör ciklikusságot is
jelölő teljessége, az oszlop támaszt
jelentő mivolta és világokat, szinteket összekötő tengelye, a kapu beavató, titkos
tudást megnyitó, valamint egy másfajta lét szimbóluma. Ott van az alkotásokban a gordiuszi csomóban rejlő
többlettartalom, annak mindent átható, átfogó, összegabalyodó, kibogozhatatlan
koncentrátumának lét- és életmetaforája – a pozitív és negatív forma, mint akár
a férfi és nő kettőse vagy éppen az életben bekövetkező öröm és bánat
hullámzásának, a születésnek és elmúlásnak a ténye. A hurkokból „vargabetűk”
képződnek, mintegy vadhajtások, majd egymás mellé sodródva feszülnek egymásnak,
szorosan összetapadva sűrűsödik, fokozódik a feszültség, s az energia
oda-vissza hatása forrasztja eggyé a szálakat, mígnem oldódik a koncentráló
(lét)szorítás, s a húrok elmozdulnak, a szálak eltávolodnak egymástól, majd
mikor meglazulnak a kötések, a hurkok elcsúsznak egymáson, s elsodródnak.
A Kezdet című mű kör
alakú, belül kavargó felülete maga az őskáosz, a világteremtés, míg a négy
égtájra, a világ négy sarkára utaló, négyzetet formázó Föld című alkotás
karcolatai, rovátkái, barázdái az anyaföld – mely életet ad és táplál – testén
ejtett sebek. Majd következő lépésként a szalmával kevert agyagfal masszájára
mint ház építő elemre is utalhat a faktúra. Az emberpár, a női és férfi jelleg
megtestesülése fogalmazódik meg a Princípiumok képpárján.
Az egyik a befogadó, óvó, ciklikusságot jelölő kör, a női nemi jegy, mígnem a
másik a fallikus, termékeny-teremtő vertikális jegy, s különbözőségükben
egészítik ki egymást. A teremtéstörténetben az első emberpár bűnbeesésének
büntetése a kiűzetés lesz, s ez a tudás megszerzését és elvesztését jelenti. A
történeti ívet továbbfolytatva a képi ábrákat, rajzolatokat az írásjelek, az
írásbeliség, a nyelv kialakulása követi, magában foglalva a „bábeli zűrzavar”
gondolatkörét, a „tudás” problematikáját.
A
repedés, az omladék mellett a rozsda, a korrózió romboló, mégis egyfajta
alakító, „alkotó” munkája, folyamata vizuális értelemben és a gondolattársítás
lehetőségeit megragadva, a szabad értelmezési tartományokat megmozgatva
jelentékeny tartalmi és érzelmi „húrokat penget”. Az amorf képi elemek mintegy
Platón barlanghasonlatát idézik meg, amint a falon táncoló árnyak antropomorf
hullámzása a valóság és látszat, jel és jelentés dichotómiáját és
összefüggéseit veti fel. Formaképződése „lét-lelet”, melynek lényege az
asszociatív, lírai hangokat megütő képzettársítás általi üzenet: lélekfeltárás.
„Térképe” szinte figurális folyondárként realizálható; az egymást érő árnyak és
sziluettek – amelyek ritmikája önkéntelenül térbeliséget generálhat –
valamiféle emberiséget jellemző dinamikaként vagy élettörténet-folyamként,
netán a teremtés születő és a végítélet apokalipszisének momentumaként. A
jelhagyásunkban mi magunk vagyunk benne, s ahogy maga Bátai Sándor fogalmaz, ez
a személyes spiritualizmus.
/ Új Művészet Online,
2019.06.20. /