Gaál József
László Melinda művészete
Későromantikus
vagy újromantikus? Ezt a kérdést tettem fel magamban. Mert László Melinda
művészetében romantikusnak lehet nevezni azt a rejtett stílus-dialógust, ami
először nyíltan, majd rejtve minden munkájában jelen van. Romantika nincs
klasszicizmus nélkül, azért vannak az ellenpólusok, hogy viaskodjanak, és
előbb-utóbb egybeolvadjanak, miközben a klasszicizálás is romantikus tett ma a
technikai társadalomban. Az európai festészet alapkódjai, kompozíciós
struktúrái, mozdulatok toposzai fokozatos átalakuláson mennek keresztül. Az
ember dinamikus mozdulata és a pillanatban kimerevített, mozgást kimerevítő
drapériák szerepe a manierista művészetben nagyon fontos az európai művészet
személyes, poétikai energiáinak felszabadításában. Mindez az ókori hellén
szobrok, domborművek sajátossága, ami az európai művészetben, mint a dinamikus
pillanat egyszerre mimetikus és absztrakt, személyes és elvont. Az
elvonatkoztatott ritmikában –, amikor a test és öltözete feloldódik, eggyé forr
– összekapcsolva az egymásra vágyó páros figurát a vágy metafizikai
természetűvé válik, a személyesből kilépve mitikus közeggé. A végtelenné tett
vágy, mint a beteljesedés vágya elhatalmasodik, kozmikus emblémája lesz az
univerzális vágynak. Ezért érezzük a kapcsolódásban, egymásba kapaszkodásban a
beteljesülés és áldozat szerep kettősségét, a magára és egymásra hagyottságot.
Fokozatosan megszűnik a környezet, egyre emblematikusabb a páros figura
összeforrottsága, ennek ellenére az elérhetetlenségből fakadó nyugtalanság –
mint létprobléma – mint a befejezhetetlenség dinamizmusa, és annak nyitottsága
láthatatlan résként, expresszív sugárzásként a művek lényegi tartalma, ami
minden munkájában eltérő megformálásban jelen van.
Az
emberi létezés mélyére hatolni csak a szétaprózott világ forgácsait megkerülve
lehetséges – lecsupaszítva, pőrén a test, egyre inkább jellé válva, de a
körvonalak lüktető, élő keretében –, és az embert tömörített lényegiségében
megformálva csak egyre elvontabb és általánosító formában – a térben elveszve,
vagy a fehérségből kimetszve, csillogó fekete tussal kihasítva. A jelekben korok, korszakok
sűrűsödnek, olyan mozdulatok, melyek a hellén világban mitikus karaktereket
formáztak. Ez a mitikus pátosz újabb és újabb átalakuláson keresztül új
jelentésrétegekkel gazdagodva emlékezethordozóként időtlenné válik. Képei a
korokon keresztül folyamatosan átalakuló toposzok pillanatnyiság hevületével
átitatott kalligrafikus lenyomatai. Az antikvitás egyszerre megőrzött, de
többszörösen átalakult toposzai, képi archetípusai derengenek fel, de sohasem
klasszicizáló hűvösséggel. A romantikus hangzás sokkal inkább a sajátja, mert
az elvontság ellenére munkái inkább lélekrajzolatok, emocionális nyomhagyások.
A mozdulatok lágyságát már az első, önálló festménysorozatánál elhagyta. Korai
táncábrázolásainál még gyors átmenetként keresve és megtalálva kialakította a
reális ábrázoláson túlmutató ritmikát. A vonalnyalábok önállósult
kapcsolódásában, a szinte lángnyelvként hajló, egymásba csavarodó, folttá
szélesedő ecsetvonásokban találta meg érzéki világát. A fény/árnyék kontrasztos
dinamikájával még térbe helyezett plasztikus figurákat jelenített meg. Az
egymásba kapaszkodó, egymást óvó páros figurák még narratív asszociációkat
generáltak; manierista, barokk pátoszformulák sejlenek fel minden konkrétum
nélkül. A következő periódusban nem lágyulnak, hanem tovább redukálódnak,
erővonalakká tömörödnek a plasztikus testek. Absztrahálódnak, viszont a formai
elvonatkoztatásban nyoma sincs az analitikus elvonatkoztatásnak, továbbra is
élő, lüktető ritmusba fonódnak a testvonalak. Egyre inkább az önálló gesztus
hordozza a testiséget, már-már csak a test érzületet, az ecsetvonásba oltott
érzelmeket fokozatosan közeledve a kép hieroglif szimbolizmusához, és a
kalligráfia szabad gesztusához, annak testbeszéd jellegű spontaneitásához. A
szétáradó vonal összefoglal és elhagy, az antropomorf ritmusnál az összevonás
egyben kivonás. Egyre inkább torzóvá válik az antropomorf gesztus, de a
kihagyás nem csonkoltság, bár a determináltság, a magárahagyottság tragikumba
hajló felfokozottságát is kiérezzük az energikus nyomhagyásból. Sodródás,
egymásba kapaszkodás, szétválás, sűrűsödés és ritkulás, a hajlékonyság ívei és
görcsös hurkok, lebegés, nehézkedés vagy zuhanás. Érzületek folyamatos
ütközése, majd elegyedése, lelkiállapotok vetületei a sejtelemtől az
ösztönszint határáig, egészen az automatizmusig. Mikor az ismert és már
többször kifejezett formák másik dimenzióba kerülnek, a megszokott harmóniát
felborítja a hevület, a keresés nyugtalanító bizonytalanságából teremtett lény
csak egy villanás. Így a kihagyás, a hiány ennek a befejezhetetlen kibomlásnak
egy reménytelen pillanata, a teremtés elillanó gondolata – a játékosság és a
tragikum kettősségével, a kibomlás reménytelenségéből fakadó, eltűnés előtti
pillanatban, amikor a gesztusban megőrződik az indulat. Az eredendő
klasszicizáló szándék egyre inkább rituális artikulációvá válik, megszűnik a
pátosz, egyre pőrébb, nyitottabb testjelek önállósulnak, kívül és belül tér
keletkezik. A határtalanságba került antropomorf jelek a tér bekebelezése által
tér nélkülivé válnak, a végtelen fehérségben másik dimenzióba kerülnek, a
jelekből gesztusok lesznek. Megszűnik a testiségnek az érzülete, mégsem
beszélhetünk nonfiguratív kalligráfiáról, mert a feloldódott test végső
metaforájához eljutva a semmi peremén hagy nyomot.
Az
út, az átalakulás folyamatának érzékelése nélkül nem ismerhetjük meg ezt az
átalakulást, ahogy a test ábrázolásából fokozatosan a lélek rajzolata lesz,
majd a létezés jeléből a létbe vetett gesztus. Az öndestrukció helyett az éteri
jellé válás útját választja. Nem a személytelenség éteri tisztaságára
törekszik, hanem a közvetlenség örök átalakulását felvállalva, inkább a
befejezhetetlennek tűnő felfedezést választja.
2018. november 9.
monografikus album -
előszó