László Melinda
Fény által kimetszett valóság
Több fény! – Fénykörnyezetek. Új Budapest Galéria, 2015. április 13 – augusztus 23.

Több fény! Nem véletlen, hiszen az UNESCO a 2015-ös évet a Fény Évének választotta, s kiállításával az Új Budapest Galéria (Bálna) is csatlakozott a nemzetközi eseményekhez. A hazai művészeti élet egyik hangsúlyos szegmentuma a mediális művészet, a fényművészet, aminek példának okáért az egri Kepes Központ jelentős helyszíne. Az új technikai eszközök révén olyan lehetőségek nyíltak, melyek a neon- és lézerfény alkalmazása, a digitális képalkotás, a projektoros vetítések vagy a videoinstallációk által egy újfajta nyelvezetet teremtettek. Az új-mediális törekvések újdonsága a befogadóval – akit sok esetben bevonni igyekszik – való kapcsolatteremtés és a modern technikai társadalom felhasználóinak „nyelvezetéhez” való kapcsolódás. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy bár a kifejezési forma, az üzenet közvetítésének módja változik, az alapprobléma, a megfogalmazott kérdések nem.
A Több fény! – Fénykörnyezet című kiállítás sokféleképpen közelíti meg, reprezentálja a fény többrétű jelentéstartalmát, értelmezési tartományát, szimbólumrendszerét. Meghatározó jelentősége van annak a problémafelvetésnek, miként vélekedünk a világról, a valóságról. Az éltető energiának, a fénynek hatalmas szerepe van – biológiailag és filozófiailag egyaránt. Egyes életformák növekedéséhez, mozgásához nélkülözhetetlen a fény, az emberi létben, a különböző kultúrákban pedig kitüntetett helyet foglal el. Párhuzamba állítható a tárlat tematikájával, ha felidézzük a Platón barlang-hasonlatában megfogalmazott vetettárnyék „valóságot”. A látás, az érzékelés és a megértés folyamatának kérdéskörét feszegetve asszociációs láncolat lendíti tovább az elmélkedést. Felvetődik a kérdés, milyennek tapasztaljuk, fogjuk fel a világot? Valamiféle káprázatként, illúzióként? Megismerhető és befogadható-e egyáltalán a valóság, az igazi tudás? Be kell látnunk, hogy tudományos vizsgálatokkal körülbástyázva is könnyen megesik, hogy az információhalmozás ellenére semmivel sem vagyunk közelebb a lényeghez, a „tudáshoz”, s bizonyos értelemben nem tudunk többet, és nem értjük jobban a világot az ókori művésznél, filozófusnál vagy tudósnál.
A platóni gondolatok által kézzelfoghatóbbá válik a dolgok színe és fonákja, valamint a tudás megismerésének nehézségei. Tulajdonképpen a jelen kiállításon is a valóság és látszat, fény és sötétség pólusai rajzolódnak ki, s az e kettősség mögött feszülő problematika. A tárlat boncolgatja a virtualitás, az illúziókeltés, a környezet, az idő múlásával bekövetkező változás, valamint a profanitás és szakralitás kérdéseit. S ehhez, hogy a gyökeresen megváltozott világban kifejezze magát, minden eszközt megragad. A hagyományos nézői attitűdöt tér- és hangélménnyel teljesíti ki, vagy éppen a néma sötétségbe, ürességbe vezeti a látogatót, ahol magára marad a művel. A Fénykörnyezet kiállítási alcím is jelzi, hogy a művészek tágabb érzékelési szituációkba helyezik a befogadót, hiszen a kiállítótérben installációkkal, kinetikus és optikai effektusokkal, elektronikusan vezérelt illúzió-terekkel, homlokzatanimációval és a közterek monumentális fényfestészetével (az utóbbi esetében dokumentációkon keresztül) találkozunk. A hely- és időspecifikusság; a pillanatnyiság, a mulandóság a kiállítás és számos mű esetében is felvetődik, hiszen sokszor csak fotó és egyéb dokumentáció marad hátra.
A monumentális vonalat képviseli Bordos László Zsolt – Erdély Dániel 2013-as Spidron Mapping (mapping: homlokzatra szabott animáció) 3D tárgyra vetítéssel létrehozott és „kozmikus zene”-i hanghatásokkal ellátott installációja, mely kitágítja a teret, s beszippantja a látogatót. Ide sorolható még Csáji Attila 2009-es Mitikus tér című lézerfényt és projektoros vetítést alkalmazó fénykörnyezete is, melyben régi ábrák elevenednek meg, valamint Vicsek Viktor homlokzatanimációja és Szilágyi Lenke – Berkes Dóra monumentális fényfestése.
Hopp-Halász Károly 1973-as alkotásában a Duna-part homokjába vájt spirált, melyből egy tűzspirált hozott létre. Méhes Lóránt Ősfény-ösvény mandalái szintén a fény spirituális voltát jelenítik meg.
A fény kirajzolja, plasztikussá teszi a külső formát, ezáltal láthatóvá válik a térbeliség, ugyanakkor elborít, elnyel és elvakít a túl nagy fényáradat, ahogyan Erdély Miklós Önmegvilágítás  a fény megeszi az embert című 1969-es fotóján láthatjuk.
A Zawar Kollektíva Misztérium, szimbólum, abszolútom LED-jeik az ikonokat idézik, miközben kérdő- és idézőjelek jelennek meg az ember fejében. Az UV-festékkel lefestett DIOR-fétisben szenvedő Madonnák arcán csorog le az UV-festék, mint valami fénykönnyek, majd továbbhaladva, a következő leplet félrehajtva a másik szűk és sötét helyiségben egyfajta apokalipszisszerű végkifejletet megidéző, borzongató, feje tetejére állt világot találunk.
Az idő, a tudat és az emlékezet működését szándékozik modellezni Komoróczy Tamás Írás egy jövendő őskoponyán című 2014-es, neonnyilakkal és videovetítéssel is operáló installációjában, melyben az egykori kortárs tárgy ma múzeumi műtárgy.
Várnai Gyula 2011-ben készült Systema Naturae című videoinstallációjában az égbolt egy szeletét látjuk; a kék égen lassan haladó, változás folyamatában levő, kialakuló és elhaló felhőket,  miközben a réseken keresztül átszivárgó fény által, egy mögöttes felületen, a már nem létező felhő sziluettje rajzolódik ki.
Kecskés Péter Elgabal, Narkisses című 2009-es videoinstallációja két emberi arcot mutat egyszerre, átfedésben egymással, s a fókuszálásunktól, választásunktól függ, hogy melyik arc képét nézzük. Érzékeltetni próbálja, hogy nincs abszolút igazság, egyértelműség, minden viszonylagos, s mindennek az ellentettjében, a kiegészítőjének a tükrében mutatkozik meg a milyensége.
Szétválaszthatatlan egységet képez a külső és belső tér, a külső és belső fény, ily módon a külső és belső világ egymást átmosva van jelen.

/ Élet és Irodalom, 2015. augusztus 7. /