Örök folyam

HAGYOMÁNY ÉS ÁTVÁLTOZÁS / TRADITION AND METAMORPHOSIS

Jávai wayang bábok és Gaál József kortárs alkotásai

Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2013.XII.22 – 2014.IX.31.

László Melinda

A cím rendkívül találóan és tömören jellemzi a két világot, s talán a legérzékletesebben fejezi ki a találkozási pontot. A wayangnak több változata is létezik, melyekből ízelítőt ad a tárlat. A legismertebb az árnyjáték (wayang kulit), de létezik körplasztikus fabábokkal (wayang golek), valamint az átmenetet képező síkdombormű figurákkal vagy emberek által előadott változata is. A két egység nem elkülönítve jelenik meg a termekben, ezzel is jelezve a rokonságot, ily módon a közös kiállítás egy intenzív találkozás lehetőségét teremti meg.

Gaál József felteszi a kérdést: mit jelentenek a mai ember számára az ősi kultúra „tárgyai”, miben rejlik a kisugárzásuk? Örök kérdés, hogy megtalálhatjuk-e a valódi jelentésüket, az azonban bizonyos, hogy csakis emocionális fogékonyság által közelíthetjük meg a lényeget. A valódi mű metafizikai töltettel rendelkezik, s a jelentés valójában maga a forma, mert a kisugárzás a megformálásból fakad. Gaál ezt úgy magyarázza, hogy a nyugtalanságot, belső feszültséget okozó érzés, a motiváció, a lényeg diktálja a formát, s az alkotót a keresés hevülete addig fűti, míg az karaktert nem kap. „Az archaikus művészet eredendően szimbolikus; szakralitásának lényege, hogy az esztétikai stílus egyben maga a morális tartalom”¹ – hangsúlyozza Gaál József, s az igazi értéket, a valódi tudást a személyesben, a zabolátlan kiáradásban, a torzítás túlzó, de kiemelő igazságában véli felfedezni. Egyre inkább az individuum felé fordul, egyre mohóbban vallatja a szubjektum mélyét, s keresi a személyesben, az egyéni erejében a feloldást. Távol marad a leképző mimézis sematizáló, homogenizáló, üres esztétikumától. Az Együgyűek-sorozat kapcsán született 2008-as kéziratában így vall minderről: „Az esendőségben meglátni a szépséget, a különösben, az egyediben megtalálni az esztétikumot, számomra ez több a konvencionális szépség idézgetésénél, amely épp az általánosító tökéletesség felszínessége által csak formális lehet. A kiküzdött szépségben feszültség van és morális többlet.” Ez az intuíció és a „szépség” különleges kapcsolata. A szigorú szabályok, melyekbe két kézzel kapaszkodunk, „önvédelemből” születnek. A biztonságot nyújtó megszokottól eltérő, a groteszk elutasításában nem más jut érvényre, mint az ismeretlentől való félelem, mely a művészetre vonatkoztatva is tapasztalható.

Gaál felveti a művészet meghatározásának és szerepének, a mű létének és jelentéstartalmának problémáját, s a múzeumi műtárgy mibenlétét is. A kérdésre utalva saját munkáit is vitrinbe helyezi, mellyel újabb megvilágításba kerül minden.

Az ősi hindu eposzokon, a Mahábháratán és a Rámájanán alapuló árny- és bábjáték, a wayang és Gaál József jellegzetes, individuális művészetének gondolati rokonsága abban áll, hogy az emberről ad képet; rámutat az alapvető létkérdésekre, az ember lelkében munkáló erőkre, a konfliktusokra, egyúttal magába foglalva a hagyomány és a modern kori átalakulás problémáját. Az ősi kultúrák emberét ugyanazok az alapérzések jellemezték, melyek a ma emberében is megvannak, ezáltal tudunk kapcsolódni a régi emlékekhez, alkotásokhoz. Gaál úgy vallja: „Hinnünk kell, hogy a sokféleségben benne rejlik a középpont. A művészetben rejlő mitikus világfelfogás a változékony jelenségek mögött sejteti az állandót.”² A kultúrák találkozása, ötvöződése, valamint a modern civilizáció általi átalakulás során olyan elegy jön létre, melyben az egymásra hatás „ellentmondásokkal teli eklektikus állapot”³. E dinamikában az állandó újabb és újabb formában való megjelenése jut érvényre. Ahogyan Gaál megfogalmazza: „Jáva élő hagyománya, a wayang több a színházi előadásnál; életfilozófia, mely a hétköznapokat átitatva irányítja az érzéseket, cselekedeteket”⁴, s a lét, mint az örök változás folyamata fejeződik ki benne. A wayang is folytonos átalakuláson megy keresztül, hiszen a mitikus tudat, a hagyomány és a modern társadalom együttélése szükségszerű, ám közösségformáló ereje változatlan. A bábmester, a dalang mozgatja és szólaltatja meg a karaktereknek megfelelően különböző hangnemben és beszédstílusban a bábokat; ő az, aki az egészet irányítja, átlátja, összefogja, s e minőségében, mint Gaál látja, a kortárs művész példaképe is lehetne. A wayang ereje „a folyamatos megújulásra való képességben rejlik, amit a közönséggel való állandó „párbeszéd” tart fenn. Hiszen nem csak a régi idők hagyományát közvetíti, hanem folyamatosan reagál az épp aktuális eseményekre, problémákra is. A wayang minden egyes szereplője komplex karakter, emberi jellemek és élettörténetek vizuális kódja.” – összegzi a tárlatot kísérő kiadvány tanulmányában Brittig Vera, a kiállítás kurátora, s kiemeli, hogy „a ma eseményeire leghatározottabban a bohócok reagálnak, ők veszik fel az új szokásokat, divatokat, gyakran ők figyelmeztetnek az új keletű veszélyekre”.

A szellemi inspirációt jelentő wayang kapcsán Gaál József büsztöket, maszkokat és bábokat készített; olyan szubjektív párbeszédre törekedett, mely nem formai átvételen alapszik, hanem a tartalomhoz való visszatérésként fogható fel. Hagyományőrzése tehát nem formai – bár a természetes anyagok használata és a manualitás fontossága a kezdetektől jellemzi a munkáit –, hanem a belső tartalmak felé történő alászállásban van archaikum, s attitűdjében valamiféle szintézis teremtésének reménye érzékelhető. Az újabb alkotásokban Gaál korábbi munkái is megidéződnek; ötvöződve, átalakulva újabb jelentéssel gazdagodnak. Művészete folytonos változásban van – akár csak a wayang –, spirálszerűen tér vissza egy-egy motívumhoz, így a megformálásbeli eltérésben a tartalom finom módosulása fejeződik ki, a művek új kontextusba kerülnek, s újabb minőségek keletkezése tapasztalható. Nem ismeretlen tehát a bohóc alakja, a színszimbolika, a különböző rátétek, valamint a maszk, az álarc, a persona fogalma általi gondolattársítás. Itt megjegyzendő, hogy a maszk átlényegülést jelent, a belső világ kitüremkedése, s a determináltság kifejezője, míg az álarc a felszín, ily módon a megtévesztés eszköze. A persona a görög színházban a szereplők maszkját jelentette, majd Jung azokra a szerepekre vonatkoztatja melyekbe belekényszerülünk, illetve amelyeket felveszünk, s ezeket a különböző szerepeinket cserélgetjük.

A Gaálnál is kitüntetett szerepű bohóc-alak éles szemmel reflektál a világra, szabadon beszél, sokszor kegyetlen őszinteséggel, leleplező gúnnyal mondja ki az igazságot. Egyszerre nevetséges és bölcs, s van benne valami fájdalmas tragikum, mely a mélységek megélésének katarzisából fakad, amiről Gaál József így ír: „A katarzis valójában belátás, ráébreszt korlátainkra is, megdöbbenés, ami a létezés alapjaira irányítja a figyelmet.”⁵ Arlequin nem kötelezi el magát semminek, nem hódol meg senkinek, s ritka szabadsága a lét valódi formája, ami kontrollálhatatlanságában, a sémákba nem illeszkedő kívülálló mivoltában félelmet és sanda irigységet szül. Gaál elképzelése szerint a démon*, a sámán és a bohóc a beavatott ember lépcsőfokai; a kísértő, a különc, a kételkedő, a gúnyolódó, a nagyotmondó, a színlelő lelki aspektusai. A bohóc fokozatosan vált a mai csetlő-botló együgyűvé, fejti ki Gaál, s „már csak cirkuszi porondra kilökött, nevetséges figura, sarlatánként a társadalmi valóság színpadán ténykedik, rituális maszkjaira színlelő álarcot helyezve. A belső démoni Bohóc-sámán megfékezéséhez szükséges a szájkosár, mert belső kiméránkat** vizsgálva lelki protéziseink egymásra applikálva megszelídítik a nyers ösztönöket.”⁶

A gúzsba kötöttség, a tehetetlenség érzését keltő és az érzelmek megzabolázásának kifejezőjeként megjelenő bőrszíjak régi elemei Gaál szobrászatának. Amikor a hámok, kötőfékek, zablák eluralkodnak, ily módon a gátló, szorító, kényszerhelyzetet teremtő jelleg felerősödik, egyre dominánsabbá válik. A váltás ekkor következik be, s a misztikum eltűnik, mert az alkotó által teremtett lények elvesztik az átlényegülés lehetőségét. A már jól ismert Macula (1995-98), Imagio (2001), Marszüasz (2002), Bello Brutto (2007) és Herma (2007) sorozat létállapotok leképződéseként azonosítható bőrfejeihez képest látványos változást mutatnak a Phantasma (2011) és a Transhuman Fetish (2012) büsztjei, melyekhez tartalmi szempontból kötődnek a 80-as években készült Prothesis-sorozat ceruzarajzai. Az utóbbi néhány évben fém rátétek, protézisek rétegei hálózzák be a büsztöket – mint a mostani műveken is tapasztalható –, mely által Gaál József a modern ember lelkében és életében végbemenő változásokra reflektál – hasonlóan a wayanghoz. Protézismetaforája szerint az implantátum jelentéskörét „a folyamatosan keletkező kulturális vákuum kitöltésére tett törekvésre is vonatkoztathatjuk.”⁷ A vizuális hatás az elsőre össze nem illő elemek kombinációjából adódik; olyan utalások ezek, melyek az alkotó szándéka szerint új jelentést hordozva katalizátorként szólítják meg az embert.

A Phantasma-fejek és a Transhuman Fetish-sorozat darabjai esetében a fizikai pótlások mintájára beépülő lelki pótlékokról van szó, melyek a különböző képzetek egymást fedő protézisrétegei által kötöttségek alattomos rabságban tartják az embert, illetve a fetisizált technikai protéziseinek hálójába gabalyodó emberre mutatnak rá, melyek átszövik, áthatják, s eluralkodva teljesen elborítják. A kiborgszerű lények a nyers kivitelezés ellenére mégis együttérzést váltanak ki. A protézishalmozásban Gaál kijózanító szándékkal tesz kísérletet a vészt jósló tendenciával való szembesítésre, mely szerint az azonnali kielégülést és szenzációt hajhászó, kiüresedő és uniformizálódó társadalom a virtuális véráram káprázatában csak hiszi, hogy valóban jelen van. A közösség idézőjelbe kerül, a valódi kapcsolatok felértékelődnek. A mai ember „kilépett a mitikus világból, nem hiszi, és nem érzi, hogy cselekedeteiben őskonfliktusok ismétlődnek”⁸ – véli Gaál. Felvetődik a kérdés: ha a metakommunikációs képesség elcsökevényesedik, hogyan is értheti meg, hogyan is tud kapcsolódni a ma embere a számára megfoghatatlan világgal, a wayanggal?

A mostani büsztöket nem borítják el a fém rátétek, protézisek, hanem lebegnek előtte, mint egy álarc, melyet kezdenek ledobni. A valódi arcot megmutató bábok egyes karakterek tisztán realizált kifejeződései, azok hangsúlyos tipizálásai, mint a Sápadt bohóc, a Kígyófejű, a Démon, a Méregzsák vagy a Paprika Jancsi című műve esetében. Majd ott vannak a maszkok: az Öntelt, a Kaján, a Kobold és a Nevető Orcus, melyben élet és halál, komikum és tragikum összefonódik, s „Az alvilági démon és az elhárító védőszellem a nevető halál-maszkban egyesülhet.”⁹ A bábok és maszkok a büsztökben találkoznak, s a személyiség felépülésére rímelnek, mint a Medúza, a Bánatos démon, a Ripacs vagy a Harcos alakja. A korábbi büszt-sorozat üres szemgödreinek Gaál most szuggesztív tekintetet ad, s az alakok tágra nyitott szemmel, intenzíven figyelnek – sokszor befelé. Az ember soha nincs „készen”, építkezés-rombolás dinamikája csiszolja, s minden a jelenlét minőségén múlik. Alkotásaiban a vállalt esendőség is benne rejlik, és e fájdalmas őszinteség markánsan megjelenő igazságából fakad alkotásainak kisugárzása, ereje. A belső konfliktusok valódi természetének megértésére tett kísérletben és a belső tendenciával való szembenézésben ott van az elfogadás reménye és az elengedés momentuma, mely által az ember valamiféle bölcsesség felé tapogatózva „megragadja” az igazi értéket. A kérdés csupán az: képes-e valójában az ember átlépni önmagán, rögzülésein, saját korlátain?

Újból és újból meg kell küzdeni a disszonancia, a kételkedés, a tehetetlenség árnyaival, mely talán hiábavaló próbálkozás, ám mégis kényszerű. A wayang-előadások szellemiségéhez kapcsolódik Gaál József egy idei, korábbi kiállítása, a Vetett árnyak embernagyságú rizspapírra készült kalligráfia-sorozata is.

Gaál József egy végtelenített animációval teszi teljessé a kiállítást, mely sokoldalúságának újabb bizonyítéka. A saját figuráiból megalkotott metafora-láncolat folyamatos metamorfózis, melyben szintén utal a wayangra. Az árnyalakok sziluettjeiben felidéződnek korábbi tusrajzai, mint A pillanat jelzései (1999) Michaux tiszteletére készített kalligráfia-sorozata, valamint a Weöres Sándor Holdaskönyvét (2004) és Henri Michaux Eredetmesék (2007) című kötetét kísérő ecsetrajzai. Henri Michaux intuícióval felfejthető asszociatív jelhagyása is eszünkbe juthat a képfolyam révén, s ahogyan Gaál írja Michaux-tanulmányában: „az érzelmek hullámzását közös jellé redukálja. Formátlan útja egyszerre a szubjektum diadala és a mitikus világfelfogás visszahódítása.”¹⁰

És ezzel körbeértünk...

-----

^1,3,4,6,7,9 Gaál József: Hagyomány és átváltozás. Iparművészeti Múzeum, Budapest, 2013

^2,5 Gaál József: Ars poetica. 2004

⁸ Gaál József: Marszüasz. Arcus Kiadó, 2005

¹⁰ Gaál József: Michaux. Balkon 1999/5.

* Az eredetileg istent jelentő démon a görög mitológiában isten és ember között áll. Képes a tudat befolyásolására, s igéző erejében jó és rossz szándék egyaránt testet ölthet.

** A kiméra összetett lény (oroszlán-kecske-kígyó) a görög mitológiában. Az emberre vonatkoztatva a jellemvonások összességéből felépülő személyiség harmóniáját mintázza, és ha valamelyik tulajdonság eluralkodik, az egyensúly felbomlik. A biológiában genetikai mozaikot jelent vagy látszólag inkompatibilis részekből álló összetételt.

( Balkon, 2014/3. )