Fazakas Csaba: Warten auf das Equinox. Galéria IX, Budapest,
2013. XI. 8 – 21.
László Melinda
Fazakas Csaba nemrég megnyílt
tárlatán erőteljes faktúrájú, plasztikusan megformált, dominánsan feketében
megjelenő kiállítási anyagot láthatunk.
A felületalakítás számára
nagyon fontos, hiszen a rendkívül „beszédes” érzelem közvetítő eljárási mód
által az üzenet továbbítása szinte zsigerig hatol. Míg Fazakas Csaba korábbi,
dinamikus, expresszív, zilált képei az indulatok és kétségek között
hányódó ember megnyilvánulásaiként jellemezhetőek, a most kiállításon szereplő
vásznain nem az energiával, élettel teli anyag lüktetése, formaalkotása
tapasztalható, hanem egyfajta lenyomatokként értelmezhetjük azokat.
A roncsolt, meggyötört
felületű, lapos reliefszerűen bemélyített, bevésett munkákban, melyekbe a
környezetet megolvasztva s önmagukat is felemésztve beleégtek a szinte
absztrakt motívumokká váló vágatok, többnyire testek, lények,
valamiféle belső jellegzetesség által megfogalmazott lények, pontosabban azok
kövületként konzerválódott lenyomatai látszanak felidéződni. Némelyik művén a
fekete-fehér kontrasztra építő nyerseséggel dolgozik, vagy előbukkan a
vörösesbarna szín a „testmaradványokra", bordákra, gerincre, végtagokra
utaló barázdákban, de a zömmel fekete munkákon a tehetetlenségükbe merevedett
testek vagy éppen a széttárt, hasznavehetetlen karokkal görcsösen kapaszkodni
próbáló lények negatívjai rögzülnek, mint ahogyan szárnyszerű képződmények is
erre a sorsra ítéltettek, valamiféle néma mementóként. A nagyméretű műveknél is
erősebb absztrakciót mutató kisebb munkák talán még inkább igénybe veszik,
serkentik a képzelőerőt. Olyan érzésünk támad, mintha ásatás során
felszínre kerülő biomorf képződmények lenyomatait megörökítő őskövületeket
látnánk.
Egymásban gyakran igen „mély
nyomot” hagyunk, jót és rosszat egyaránt. Valahogy úgy van ez, mint ahogyan
József Attila fogalmaz: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel
belemartalak”.
Fazakas Csaba a kiállítás
meghívóján is szereplő Warten auf das Equinox / Equinoxra várva (az equinox
magyarul napéjegyenlőséget jelent) című munkájával fémjelzi a kiállítótér
falain megjelenő személyes világot, mely által talán értelmet nyernek a szárnyas
alakok, s Lilith alakjára is asszociálhatunk, aki az éjszaka, a titkos tudás,
az érzékiség alárendeltséget nem tűrő démoni nőalakjaként tűnik fel. A néző
belső tartalmainak kivetítésére és további asszociációs képességére építve
bevonódik a munkák mélyebb rétegeinek felfejtésébe. A napéjegyenlőség
megfogható úgy is, mint kiegyenlítődési állapot, amikor a nappal és az éjszaka
egyenlő hosszú, a fény és árnyék egységet alkot, s a női és férfi princípium
egyensúlyának – pillanatnyi – fennállása tapasztalható. Ahogyan nincs fény
árnyék nélkül, mert milyensége nem tud megmutatkozni önmagában állva, és
szükség van az ellentettjére, a jó is csak a rossz által nyer jelentést, kap
viszonyítási alapot, csakúgy, mint amennyire fontos részét képezi a zenének a
csend.
Ha a kiállítás vezérfonalául
választott, előbb említett alkotás címében észrevesszük az áthallást
Beckett Godot-ra várva című abszurd drámájával, akkor ennek
fényében Fazakas Csaba munkái az állandó beteljesületlenség megkövült
lenyomataiként aposztrofálhatók. A Beckett-drámában olvashatjuk: a kérdés az
„hogy valójában mi dolgunk van itt. Szerencsére tudjuk. A világ iszonyatos
zűrzavarában egyetlen tény világos: Várjuk, hogy megérkezzék Godot.”
/ Élet és Irodalom, 2013. november 15. /