Bódis Barnabás: Le
Profile de Don Xyoite. 2013. október 29 – november 29.
László Melinda
Bódis Barnabás legújabb
kiállításának címében Don Quijote alakjára való utalást vélhetünk felfedezni. A
Cervantes által megalkotott figura az illúziók szimbolikus alakja, és állandó,
reménytelen küzdelmében Sziszifusszal rokonítható. Ugyanakkor Don XY akárki
lehet, a formula a behelyettesíthetőséget is felveti. A címben a művész
ráadásul még csavar egyet az értelmezésen, mert a profil engedi a legkevésbé
láttatni az arcvonásokat, a személyiség továbbra is rejtett, s csak kevés
benyomást szerezhetünk megfigyelésünk alanyáról. Mégis, Bódis minden munkájában
azon fáradozik, hogy a belső tartalmakat, jellegzetességeket felszínre hozza.
Korábbi kiállításait
felidézve, mint például a Retro (2009), az Impró (2010), a Fejek, írások (2012) és a Szfinx (2013), jól kivehető a Bódis Barnabást
jellemző alkotói hozzáállás, munkamódszer, melyben nem ragaszkodik a stiláris
kötöttségekhez, nem köti magát gúzsba, mert mindig a belső késztette
mondanivaló, a közlés primer megjelenítése érdekli, ez diktálja számára a
formát. Ez a kísérletező nyitottság, sokoldalúság a biztosítéka annak, hogy nem
fullad bele önmaga manírjába, s nem esik az önismétlés kelepcéjébe. Jól megfér
egymás mellett a több talajból táplálkozó vizuális nyelvezet, például a
leleményes, formabontó szövegkompozíciók, betűképek költői struktúrái, ahol a
nyelvi játékosság erőteljesebb hatású vizuális kifejezésére törekszik, vagy
éppen a figuralitást sejtető színes, dekoratív kompozíciók, valamint az
egyszerű, finom szürkékben tartott, érzékeny, benső iránt fogékony, de a nyers
gesztusfestészet szaggatott kifejezésmódjában megjelenített arcok.
Mostani kiállításán
nagyrészt ezek a végsőkig absztrahált női arcok és önportrék szerepelnek. Az
alászállás termékeny feszültségével telített expresszív, absztrakcióra épülő
figuratív képeken Bódis rokonságot vállal a magányos, gyakran nevetség tárgyává
váló, szélmalomharcot vívó önjelölt hős alakjával, de az általa kitűzött cél
éppen az illúzióktól való megfosztás. Talán elsőre furcsának tűnhet, ha
munkáival kapcsolatban a titokzatos és megfoghatatlan belső szépség keresését, felmutatását említem, de
voltaképpen ez ösztönzi, mert valójában ez nem más, mint az – akár kegyetlen –
igazság őszinteségének ereje, a benne megfogalmazódó mélység és valódiság, csak
úgy, mint az esendőség vállalásában rejlő erő s az abból fakadó intenzív
kisugárzás. Bódis Barnabás nyersességükben lírai képei létállapotok és
önmeghatározási kísérletek sűrített lenyomatai. A belső indulat által generált
korrigálás nélküli nyomhagyás ráerősítve a külső-belső karakterre gyakran
torzít, és sokszor bizonytalan esetlegességek keletkeznek munkáin, ám mindez
párhuzamba állítható az életet, mindennapokat átszövő tendenciákkal. A
formakeresés vehemenciája, az érzelmek kiáradásának közvetlen kifejeződése
által az erőteljes ecsetvonások lélekkel telítődnek, ily módon megmutatkozik az
őszinte, valódi arc. És ahogyan Wilhelm Worringer idézi Theodor Lipps
gondolatait Absztrakció és
beleérzés című könyvében:
„csak amennyire létrejön a beleérzés, annyira szépek a formák”.
/ Élet és Irodalom,
2013. november 8. /