Részegh
Botond, Galéria IX, Budapest, 2013. szeptember 27 - október 9.
László Melinda
Részegh
Botond Nightfall, vagyis alkony,
szürkület címmel állít ki a Galéria IX-ben. A legfrissebb munkákból álló válogatás
érdekessége, hogy a kiállító tér falain kizárólag fejeket ábrázoló festmények
láthatók. A Nightfall-sorozatban
eleinte teljes alakok jelentek meg nagyméretű vászon képeken, majd csak fejek
és kezek, míg végül a – kiállításon látható – kisebb, papíralapú akril munkákon
már csupán a fejre koncentrál a művész.
A
grafikusként végzett Részegh Botond erősen vonzódik a puritán, letisztult, valamint
kontrasztos, expresszív vizuális megfogalmazáshoz, és ez a gondolkodásmód
jellemzi festményeit is. A homogén, sötét háttérből meleg sárgákkal, vörösekkel
kibontott, visszafogott színvilágú képeket látva felidéződhet a nézőben
Rembrandt festészete vagy akár Goya víziói. Részegh Botondot sem a felszín, a
külső világ érdekli. Eltávolodik tőle, és alászáll az ismeretlen belső
tartományok felé.
Egy
korábbi grafikai sorozata a Játék oldott
lebegéssel, ám a „játék” komolyra fordul, egyre komolyabbra. A lebegés
megmaradt, de az interakcióban levő korpuszok után egyfajta belső dinamikára
fókuszál, sokkal szűkebbre véve a teret. Talán megengedhető párhuzam, ahogyan
Tolsztoj Ivan Iljics halála című
munkájában fokozatosan beszűkül a tér, s eme befelé fordulás folyamatában jelentős
hangsúly áthelyeződésnek lehetünk tanúi.
Felmerül
a kérdés: mi készteti a művészt ilyen erőteljes redukcióra? Mindig nagy
vállalás, kihívás ez, mert akkor már nincs mese, tisztán kell beszélni.
Felértékelődik a festő minden apró mozzanata a papíron és a vásznon, mely minden
bizonnyal a legközvetlenebb vallomás. Többet árul el, spontaneitása által jóval
őszintébb, és éppen ezért sokkalta erőteljesebb, szuggesztívebb kifejezésmód,
amelyben nincs hely előregyártott, verítékkel összeeszkábált koncepciónak és üres
poénoknak.
A
most kiállított Részegh Botond képeken a fej van a középpontban, de nem klasszikus
portrékról van szó, nem szokványos arcképek ezek, hanem egyfajta belső portrék. Minden egyes festmény
újabb fejeket idéző lélektükör, annak ellenére, hogy nincs tekintet, mimika, s
a szemüreg sokszor mély szakadékként tátong. A fekete a csend, az üresség, de
ne feledkezzünk meg a címről sem, mert Részegh Botond határterületre vezet
bennünket, amely se nem éjszaka, se nem nappal. Köztes lét. Gyötrelmes vajúdás.
Mert minden, ami titkot sejtetően homályba vesző, bizonytalan, megfoghatatlan, az
jelen van munkáiban. Az eszmélés belső izzásának szellemi impulzusát
természetesen követi szín- és formakezelése. Képeinek pulzáló, meggyötört, sokszor
áttört, foszlányos vagy lágyan egymásba omló felülete olyan, mint a felhevült, örvénylő
láva, mely idővel megdermed, s konzerválja pillanatnyi állapotát. Az egymást
fedő rétegek, expresszív felületek ily módon a belső lenyomatai.
Részegh
Botond képeiből érződik a tragikum, hiszen az emberi lét küzdelmeivel néz
farkasszemet a feloldás reményében. Minthogy a döntő pillanatokban az ember
végső soron egyedül van, szorongása ebből fakad, és a magány, a félelem, a
kételkedés vívódásai közepette, esendőségével szembenézve próbál az
alkotómunkába merülve megnyugvást találni. A közben felszínre törő indulatok,
lélekrezdülések a festményeken testet öltő „belső monológ” momentumai, a benső imaginációja.
Körvonalazódó bizonytalan sejtések ezek, érzületek, vajúdó állapotok, mégis
élettel, lélekkel teli „arcok”, időtlenségbe merevített néma sóhajok.
/
Élet és Irodalom, 2013. október 4. /