Mayer Éva: Lélekterek. Molnár Ani
Galéria, 2015. április 17 – június 19.
László Melinda
Mayer Éva korábbi, igen erősen
szimbolikus művekhez képest a mostaniak gondolatisága – a mögöttes tartalomhoz
igazodva – kissé rejtettebb, rejtőzködőbb. Most nem az emblematikus darabok
együttese rajzol meg egy ívet és ad ki egy egészet, hanem a sorozat minden
egyes darabjának ugyanaz a magja. Mayer témája, amire aktuálisan a figyelmét
koncentrálja a hit, a belső világ és a
városi lét, az elgépiesedés, az érzékenység eltompulása, az elmagányosodás
problémája.
A nyomatok érzékeny, különleges, néha
egészen áttetsző, oldott felülete egy manuális, szkennelési és előhívási
technikákat kombináló eljárás eredménye. Az általa megfestett üveglapok
beszkennelésével érte el a különleges fényhatásokat. Az így kapott fény-árnyék
hatások és foltszerűség által a művek a realitás és absztrakció határán
mozognak, jobban mondva egyszerre foglalják magukba a kettőt.
Mayer a nagyváros látképét
rögzíti az alkotásokon, melyeken az esti város fényei: a kivilágított utcák, a
közlekedési jelzőfények, világító reklámok, de leginkább az ablakokból kiszűrődő
fények alkotnak sajátos szövetet és ritmust. Az éj leple alatt egy hatalmas néma
testté tömbösűlő város hatását érezzük a képeken, a határok feloldódnak,
miközben a többemeletes házak sziluettjére lágyan omlik rá az égbolt. A finoman
modulált színek, a képek színharmóniája, valamint a nagyobb, egynemű, nyugodt
felületeknek és az apró villanások besűrűsödésének dinamikája lélekrezdülésként
hatnak.
A képeken a sötétből kiemelkedő
fények közé Braille-írással el van rejtve a tízparancsolat. Érdekesség, hogy a
festett üveglapok egyik oldalán van a városkép, a másikon a szöveg, ezzel is
kifejezve a kint és bent, a külső és
belső világ kérdését, elkülönülését, amire a kiállítás címével is utal. Néhol
egy-egy áttetsző függöny hatását keltő felület is megjelenik, mellyel a művész jelzi,
hogy mi magunk is egy ablakból tekintünk rá a városra. Részei vagyunk, benne
élünk, ugyanakkor a magunk által kialakított saját terünk is megvan, mely
egyszerre óv és elválaszt. A térbeli határok összemosódnak. A kint és bent
finoman jelezve van ugyan, de inkább az áthatás érvényesül.
Némelyik nyomaton a kép nagy
részét kitöltve premier planban kézfejek jelennek meg kinyújtva, az ablakra
fektetve a tenyeret, háttérben egy csak alig kivehető, kevéssé hangsúlyos
városképpel. Ebben az esetben nem találunk Braille-írást a képen. A kéz
tapogatózva nyúlik ki, hogy kapcsolatot teremtsen, s olyan hatást kelt, mintha
megálljt parancsolna a külvilágnak,
eltakarná az.
A lélek befelé fordul
elmélyülést, erőt, békét és megnyugvást keresve, és ebben a „belső térben”
zajlik a szellemi élet, ugyanakkor a legtöbb képen, ahol megjelenik a
Braille-írás, ott az több rétegben, de egymást áthatva elvegyül a fényforrások
között. Mert ezeknek az értékeknek, ennek a szellemiségnek a mindent átható, hatását
mindenhol kifejtő erejére helyeződik a hangsúly. Még ha óvó emlékeztetőül,
figyelmeztetőül is szánja a művész e sorokat, tapasztalva a veszélyes
folyamatokat, azt sugallja, hogy az igazi érték búvópatakként megmarad, és nem
veszlődik el.