Arc-Kép

Sváby Lajos: Arcképek – Önarcképek. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2015.VI.10–X.20.

László Melinda

    Tavaly ősszel a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében és aulájában volt látható Sváby Lajos gyűjteményes kiállítása, s a mester nyolcvanadik születésnapja alkalmából az egyetem gondozásában megjelent az Érzések, emlékek, képzetek című esszékötete. Most a Petőfi Irodalmi Múzeum Arcképek – Önarcképek című tárlatán a festőművész önarcképeiből, íróportréiból és barátairól készített arcképeiből rendezett válogatást. Az akril- és olajképekből, valamint pasztellrajzokból álló kiállítás az 1960-as évektől kezdve egészen az utóbbi néhány évben készült munkákig a portrék olyan szelekcióját mutatja be, hogy sok esetben a távoli időpontokra datált művek párbeszédet folytathassanak, lehetővé téve, hogy egymás mellettiségükben jellegzetességük élőbbé váljon.

    Sváby festészete az avantgard törekvések talajából táplálkozva egyre intenzívebbé vált. Az élénk kolorit, a nyers, tiszta színek használata és a dinamikus felületalakítás lüktetéséből egy igen erős expresszív festészet született, mely a képszerkesztés és a torzítás fokozásának eszköze által „beszédes” groteszk világot hozott létre a vásznon.

    A portrék esetében nem beszélhetünk mozgalmas, nagyméretű kompozíciókról, más színtéren és másféleképpen történik „mozgás”. Végső soron a művész érdeklődésének, vizsgálódásának alapja az ember maga, és a legnehezebben felfejthető – ha ez egyáltalán lehetséges – és megfogható örök kérdések foglalkoztatják a kezdetektől fogva.

    A pasztellképek visszafogott színvilágú, barnás tónusú, az alapból néhány erőteljes színfolt és fénynyaláb által kimetszett, csendes, mély izzású lírai lélekportrék, a lényegtelent elhagyó szűk képtérben vallatóra fogott érzületek, melyek a belső kisugárzást, mint a személyiség magját kísérlik megragadni, s nem pusztán a külső pontos másában visszaadni az egyéni karaktert. Az olajjal megfestett arcképeket nagy, telt és intenzív színfelületek jellemezik, valamint a vastagon felvitt festékréteg, a spaklival kialakított és a vonalak rajzolata, összesfutása, besűrűsödése általi építkezés. Az így keletkező faktúra egy vehemens és spontán alkotói folyamat része, mely a keresés, a megfigyelés, a megismerés módjának és a pillanatnyiság, a kiismerhetetlenség, a megfoghatatlanság dinamikájának megmutatkozása. Expresszív villanások ezek; friss és oldott rögzítése valamiféle belső kisugárzásnak és a másik emberben, a festőben keltett rezonanciának s e kettő jegyében született vibráló kombinációnak.

    Sváby Lajos munkáiban később teret nyer a visszatörlés nyomhagyása általi rajzolat, míg végül már képalkotó elemként jelenik meg a vászon szabadon hagyott fehérje. A könnyedebbnek ható festmények összhatásukban világosabbak, ám koloritjuk valamivel visszafogottabb. Több levegőhöz jutnak a képek, szabadok, tünékenyek, s vázlatosságuk, befejez(het)etlenségük, lezáratlanságuk a nyitott állapot megtartásának szándékát tükrözik, ám a pillanatnyiságban ott rejlik a szétcsúszás, a feldarabolódás momentuma is, ahogyan a töredezettség, az erős koherencianélküliség és lebegés állapota is felidéződik. Ugyanakkor a szárazecset technika mozaikszerű tagoltsága által, mellyel egyforma vonások alakítják ki a hátteret és az alakot egyaránt, minden szinte feloldódik az őt körülvevő környezetében, ami egyfajta kiáradásként, a belső impulzus térnyeréseként és oda-vissza hatásként fogható fel. Ily módon a kép(zet)ek emlékek, hangulatok, pillanatok összecsúszása, átalakulása és szétválása.

/ Élet és Irodalom, 2015. június 26. /