László Melinda
Időtlenségbe merevített várakozás 
Fazakas Csaba: Warten auf das Equinox. Galéria IX, Budapest, 2013. november 8 - 21.

Fazakas Csaba nemrég megnyílt tárlatán erőteljes faktúrájú, plasztikusan megformált, dominánsan feketében megjelenő kiállítási anyagot láthatunk.
A felületalakítás számára nagyon fontos, hiszen a rendkívül „beszédes” érzelem közvetítő eljárási mód által az üzenet továbbítása szinte zsigerig hatol. Míg Fazakas Csaba korábbi, dinamikus, expresszív, zilált  képei az indulatok és kétségek között hányódó ember megnyilvánulásaiként jellemezhetőek, a most kiállításon szereplő vásznain nem az energiával, élettel teli anyag lüktetése, formaalkotása tapasztalható, hanem egyfajta lenyomatokként értelmezhetjük azokat.
A roncsolt, meggyötört felületű, lapos reliefszerűen bemélyített, bevésett munkákban, melyekbe a környezetet megolvasztva s önmagukat is felemésztve beleégtek a szinte absztrakt motívumokká váló vágatok, többnyire  testek,  lények, valamiféle belső jellegzetesség által megfogalmazott lények, pontosabban azok kövületként konzerválódott lenyomatai látszanak felidéződni. Némelyik művén a fekete-fehér kontrasztra építő nyerseséggel dolgozik, vagy előbukkan a vörösesbarna szín a „testmaradványokra", bordákra, gerincre, végtagokra utaló barázdákban, de a zömmel fekete munkákon a tehetetlenségükbe merevedett testek vagy éppen a széttárt, hasznavehetetlen karokkal görcsösen kapaszkodni próbáló lények negatívjai rögzülnek, mint ahogyan szárnyszerű képződmények is erre a sorsra ítéltettek, valamiféle néma mementóként. A nagyméretű műveknél is erősebb absztrakciót mutató kisebb munkák talán még inkább igénybe veszik, serkentik a képzelőerőt. Olyan érzésünk támad, mintha ásatás során felszínre kerülő biomorf képződmények lenyomatait megörökítő őskövületeket látnánk.
Egymásban gyakran igen „mély nyomot” hagyunk, jót és rosszat egyaránt. Valahogy úgy van ez, mint ahogyan József Attila fogalmaz: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak”.
Fazakas Csaba a kiállítás meghívóján is szereplő Warten auf das Equinox / Equinoxra várva (az equinox magyarul napéjegyenlőséget jelent) című munkájával fémjelzi a kiállítótér falain megjelenő személyes világot, mely által talán értelmet nyernek a szárnyas alakok, s Lilith alakjára is asszociálhatunk, aki az éjszaka, a titkos tudás, az érzékiség alárendeltséget nem tűrő démoni nőalakjaként tűnik fel. A néző belső tartalmainak kivetítésére és további asszociációs képességére építve bevonódik a munkák mélyebb rétegeinek felfejtésébe. A napéjegyenlőség megfogható úgy is, mint kiegyenlítődési állapot, amikor a nappal és az éjszaka egyenlő hosszú, a fény és árnyék egységet alkot, s a női és férfi princípium egyensúlyának – pillanatnyi – fennállása tapasztalható. Ahogyan nincs fény árnyék nélkül, mert milyensége nem tud megmutatkozni önmagában állva, és szükség van az ellentettjére, a jó is csak a rossz által nyer jelentést, kap viszonyítási alapot, csakúgy, mint amennyire fontos részét képezi a zenének a csend.
Ha a kiállítás vezérfonalául választott, előbb említett alkotás címében észrevesszük az áthallást Beckett Godot-ra várva című abszurd drámájával, akkor ennek fényében Fazakas Csaba munkái az állandó beteljesületlenség megkövült lenyomataiként aposztrofálhatók. A Beckett-drámában olvashatjuk: a kérdés az „hogy valójában mi dolgunk van itt. Szerencsére tudjuk. A világ iszonyatos zűrzavarában egyetlen tény világos: Várjuk, hogy megérkezzék Godot.”

/ Élet és Irodalom, 2013. november 15. /