László Melinda
Szüntelenül - avagy minden lépéssel közelebb a megfoghatatlanhoz 
Bódis Barnabás: Le Profile de Don Xyoite. 2013. október 29 - november 29.

Bódis Barnabás legújabb kiállításának címében Don Quijote alakjára való utalást vélhetünk felfedezni. A Cervantes által megalkotott figura az illúziók szimbolikus alakja, és állandó, reménytelen küzdelmében Sziszifusszal rokonítható. Ugyanakkor Don XY akárki lehet, a formula a behelyettesíthetőséget is felveti. A címben a művész ráadásul még csavar egyet az értelmezésen, mert a profil engedi a legkevésbé láttatni az arcvonásokat, a személyiség továbbra is rejtett, s csak kevés benyomást szerezhetünk megfigyelésünk alanyáról. Mégis, Bódis minden munkájában azon fáradozik, hogy a belső tartalmakat, jellegzetességeket felszínre hozza.
Korábbi kiállításait felidézve, mint például a Retro (2009), az Impró (2010), a Fejek, írások (2012) és a Szfinx (2013), jól kivehető a Bódis Barnabást jellemző alkotói hozzáállás, munkamódszer, melyben nem ragaszkodik a stiláris kötöttségekhez, nem köti magát gúzsba, mert mindig a belső késztette mondanivaló, a közlés primer megjelenítése érdekli, ez diktálja számára a formát. Ez a kísérletező nyitottság, sokoldalúság a biztosítéka annak, hogy nem fullad bele önmaga manírjába, s nem esik az önismétlés kelepcéjébe. Jól megfér egymás mellett a több talajból táplálkozó vizuális nyelvezet, például a leleményes, formabontó szövegkompozíciók, betűképek költői struktúrái, ahol a nyelvi játékosság erőteljesebb hatású vizuális kifejezésére törekszik, vagy éppen a figuralitást sejtető színes, dekoratív kompozíciók, valamint az egyszerű, finom szürkékben tartott, érzékeny, benső iránt fogékony, de a nyers gesztusfestészet szaggatott kifejezésmódjában megjelenített arcok.
Mostani kiállításán nagyrészt ezek a végsőkig absztrahált női arcok és önportrék szerepelnek. Az alászállás termékeny feszültségével telített expresszív, absztrakcióra épülő figuratív képeken Bódis rokonságot vállal a magányos, gyakran nevetség tárgyává váló, szélmalomharcot vívó önjelölt hős alakjával, de az általa kitűzött cél éppen az illúzióktól való megfosztás. Talán elsőre furcsának tűnhet, ha munkáival kapcsolatban a titokzatos és megfoghatatlan belső szépség keresését, felmutatását említem, de voltaképpen ez ösztönzi, mert valójában ez nem más, mint az – akár kegyetlen – igazság őszinteségének ereje, a benne megfogalmazódó mélység és valódiság, csak úgy, mint az esendőség vállalásában rejlő erő s az abból fakadó intenzív kisugárzás. Bódis Barnabás nyersességükben lírai képei létállapotok és önmeghatározási kísérletek sűrített lenyomatai. A belső indulat által generált korrigálás nélküli nyomhagyás ráerősítve a külső-belső karakterre gyakran torzít, és sokszor bizonytalan esetlegességek keletkeznek munkáin, ám mindez párhuzamba állítható az életet, mindennapokat átszövő tendenciákkal. A formakeresés vehemenciája, az érzelmek kiáradásának közvetlen kifejeződése által az erőteljes ecsetvonások lélekkel telítődnek, ily módon megmutatkozik az őszinte, valódi arc. És ahogyan Wilhelm Worringer idézi Theodor Lipps gondolatait Absztrakció és beleérzés című könyvében: „csak amennyire létrejön a beleérzés, annyira szépek a formák”.

/ Élet és Irodalom, 2013. november 8. /