László Melinda
GÉN-TÉR-KÉP
Artus Galéria, 2014. április 4 – 27.

Az Artus Stúdió galériája izgalmas kiállításnak ad teret. A GÉN-TÉR-KÉP című csoportos kiállításon a sokatmondó fogalomegyütteshez kapcsolódva tizenhét fiatal festő mutatja be legújabb, rendkívül sokszínű munkáit. Az alkotókat a legalapvetőbb és az embert leginkább gyötrő, átható problémák foglalkoztatják. Kísérletet tesznek a sokrétű és egymásra ható struktúra feltérképezésére, ahogyan az ember, a személyiség felépül és beletagozódik a világba, rámutatnak az oda-visszahatásra, és tudatosításra törekedve, valami lényegit megragadva próbálnak meg válaszokat találni maguk számára. A személyiség mibenlétét kutatják, ugyanakkor az utópiák fonákságaira is felhívják a figyelmet.
KOVÁCS KITTI visszafogott színvilágú, lírai festménye a „belső táj” kivetüléseként az időtlen harmóniát keresi, próbálja megragadni. Korábbi absztraktba hajló, végletekig leredukált, meditatív munkáihoz képest most a természeti elemek, az organikus létforma, a lélekkel teli vegetáció felerősödik. RÁCZ NOÉMI képén szintén növényi motívumokkal találkozunk, de megjelennek geometrikus elemek is, ily módon ütközteti az organikust és mesterségest. Az elegyítés révén kísérel meg újraszervezni, s az általa összeszerkesztett terekben szimbolikus elemek és törvényszerűségek révén valamiféle egységet létrehozni.
Az itt megjelenő kettősség – a dualista felfogást megidézve, mely a pólusok tagadhatatlan léte és hatása által írja le a teljességet – fejeződik ki BALÁZS NIKOLETT alkotásában is. A fürdőszobai csempék hűvös, steril geometriája megtörik a fugákból előtörő massza kitüremkedésével: az anyag utat törve magának szétfeszíti a réseket és repedéseket okoz, ám ráborulva a felületre, el is fedi azt. Mindez szimbolikus megfogalmazása a különböző minőségek egymásra ható dinamikájának. Az apollóni és dionüszoszi ellentétek küzdelme KALICZKA GABRIELLA báránybőr-munkájában ölt testet. A gyapjú egy része gondosan be van fonva, ami megzabolázva a lazán szétomló „fürtöket”, rendet teremt. Felveti a génekben öröklött tulajdonságok, a determináltság kérdését, s hogy a bennünk rejlő ösztön és ráció kötélhúzásának lesz-e, lehet-e valaha „győztese”?
RÓZSA LUCA és AGG LILI festményei a személyiség kialakulására, „megszületésére”, a társadalom és a társadalmi szerepek problematikájára reflektálnak, melyben mindvégig ott lappang a bizonytalanság és kétely érzése. Az identitáskeresésben TEPLÁN NÓRA családi fotókat hív segítségül, ezeket építi be képei megfestésekor, s a bennük tükröződő, az általuk rögzített pillanatnyi állapotokat mint „mentális térképeket” használja. A fényképek rólunk vallanak, ezáltal közelebb visznek önmagunk megértéshez. GYŐRI BLANKÁT is a család, az otthon, annak változása és sérülékenysége, valamint a bizonytalanság érzésének megjelenése foglalkoztatja. Tárgykollázsában az idősíkok feloldódnak, s az emlékrétegek felszínre kerülnek csendes belső utazásra ösztökélve.
VÉGH JÚLIA Ct-installációja rétegesen egymás mögé helyezett üveglapokból áll, melyek közepén a változó alakzatú nyomatok adják ki összességében egy fej formáját. A transzparencia és a lebegés különös kisugárzást kölcsönöz a műnek. Az ember lenyomata jelenik meg, mint ahogyan BÁNFI BRIGITTA tussal készült munkáján is, melyen a sokszorozott lenyomatok által az individuum és az azonosíthatóság fogalmára irányítja a figyelmet.
KULI ADÉL festményén a még formálódó, magszerű emberi lény és a természet egyenrangúsága fejeződik ki, létük összefonódik, míg KUBINYI KATA „levetett bőr” metaforájára utaló varrott disznóhólyag munkáiban éppen olyan határhelyzeteket fogalmaz meg, melyek összekötnek és elválasztanak, elrejtenek és feltárnak, óvnak és sebezhetővé tesznek.
A kozmosz, a természet törvényszerűségei, alakzatai és az emberi test hasonlatossága alapján JUHÁSZ KINGA alkotásaiban az ember által alakított környezet, a város és az épületek struktúráját dolgozza fel, mely – mint speciális vázrendszer – az ember lenyomata. A minket körülvevő környezet foglalkoztatja FEKETE SZILVIÁT is, akinek Budapesti ikonosztáz című triptichonja a városi lét szimbolikus figuráit, eseményeit, erőviszonyait idézi meg, ahogyan KALICZKA PATRÍCIA prekoncepció nélküli festői metódusa középpontjában is elsősorban a fókuszálás, az irányított figyelem, az alkotó kiemelő tekintete által megragadott különös együttállások vizuális megjelenítése áll. FISCHER RON printjein a közép-kelet európai régióban tapasztalható benyomásokat rögzíti. Az összetett sajátosságok markáns megjelenítésével pedig rámutat arra, hogy a múlt beidegződései és a szervesülni képtelen nyugati minták valójában egy torz, életképtelen elegyet képeznek, mely a fejlődés, haladás illúzióját kergető félresikerült mutáció. Ily módon elérünk a sci-fi filmek világából merítő, a jelen-múlt-jövő síkjait elegyítő, a valóság és fikció, a valóság és látszat ütköztetéséből építkező DEBRECZENI IMRE Hibrid narratíva című festményéhez.
Talán a gyarlóság és egyben esendőség jelének tekinthető, hogy az emberben „túl nagy a hév, és letépi saját arcát” (D.I.), de a viszontagságok és kételyek ellenére a keresés hevülete nem szűnik, s a bizonyosság reményében egyre mélyebbre hatol a lét alapkérdéseit kutatva, ahogyan eme kiállítás is megpróbál megannyi szegmenst felmutatni.

/ Balkon 2014/4. /