László Melinda
A rejtett világ
Mayer Éva: Lélekterek. Molnár Ani Galéria, 2015. április 17 – június 19.

Mayer Éva korábbi, igen erősen szimbolikus művekhez képest a mostaniak gondolatisága – a mögöttes tartalomhoz igazodva – kissé rejtettebb, rejtőzködőbb. Most nem az emblematikus darabok együttese rajzol meg egy ívet és ad ki egy egészet, hanem a sorozat minden egyes darabjának ugyanaz a magja. Mayer témája, amire aktuálisan a figyelmét koncentrálja a hit, a belső világ  és a városi lét, az elgépiesedés, az érzékenység eltompulása, az elmagányosodás problémája.
A nyomatok érzékeny, különleges, néha egészen áttetsző, oldott felülete egy manuális, szkennelési és előhívási technikákat kombináló eljárás eredménye. Az általa megfestett üveglapok beszkennelésével érte el a különleges fényhatásokat. Az így kapott fény-árnyék hatások és foltszerűség által a művek a realitás és absztrakció határán mozognak, jobban mondva egyszerre foglalják magukba a kettőt.
Mayer a nagyváros látképét rögzíti az alkotásokon, melyeken az esti város fényei: a kivilágított utcák, a közlekedési jelzőfények, világító reklámok, de leginkább az ablakokból kiszűrődő fények alkotnak sajátos szövetet és ritmust. Az éj leple alatt egy hatalmas néma testté tömbösűlő város hatását érezzük a képeken, a határok feloldódnak, miközben a többemeletes házak sziluettjére lágyan omlik rá az égbolt. A finoman modulált színek, a képek színharmóniája, valamint a nagyobb, egynemű, nyugodt felületeknek és az apró villanások besűrűsödésének dinamikája lélekrezdülésként hatnak.
A képeken a sötétből kiemelkedő fények közé Braille-írással el van rejtve a tízparancsolat. Érdekesség, hogy a festett üveglapok egyik oldalán van a városkép, a másikon a szöveg, ezzel is kifejezve a kint és bent,  a külső és belső világ kérdését, elkülönülését, amire a kiállítás címével is utal. Néhol egy-egy áttetsző függöny hatását keltő felület is megjelenik, mellyel a művész jelzi, hogy mi magunk is egy ablakból tekintünk rá a városra. Részei vagyunk, benne élünk, ugyanakkor a magunk által kialakított saját terünk is megvan, mely egyszerre óv és elválaszt. A térbeli határok összemosódnak. A kint és bent finoman jelezve van ugyan, de inkább az áthatás érvényesül.
Némelyik nyomaton a kép nagy részét kitöltve premier planban kézfejek jelennek meg kinyújtva, az ablakra fektetve a tenyeret, háttérben egy csak alig kivehető, kevéssé hangsúlyos városképpel. Ebben az esetben nem találunk Braille-írást a képen. A kéz tapogatózva nyúlik ki, hogy kapcsolatot teremtsen, s olyan hatást kelt, mintha megálljt parancsolna a külvilágnak,  eltakarná az.
A lélek befelé fordul elmélyülést, erőt, békét és megnyugvást keresve, és ebben a „belső térben” zajlik a szellemi élet, ugyanakkor a legtöbb képen, ahol megjelenik a Braille-írás, ott az több rétegben, de egymást áthatva elvegyül a fényforrások között. Mert ezeknek az értékeknek, ennek a szellemiségnek a mindent átható, hatását mindenhol kifejtő erejére helyeződik a hangsúly. Még ha óvó emlékeztetőül, figyelmeztetőül is szánja a művész e sorokat, tapasztalva a veszélyes folyamatokat, azt sugallja, hogy az igazi érték búvópatakként megmarad, és nem veszlődik el.

/ Balkon, 2015/5. /