Áfra János
Semmire nyíló testek
László Melinda: Belső horizont
László Melinda képein azt teszi
vizsgálat tárgyává, aminek hiányában az általunk most érzékelt világ is örök
hallgatásra volna ítélve, s az észlelés elmaradása miatt határtalan semmiként
létezne csak. A Hal Köz Galériában annak a képét látjuk sokféle alakban
megjelenni a falakon, aminek köszönhetően ebből a minden időbelit megelőző,
paradox semmiből ki vagyunk rekesztve. Mindennapi figyelmünk
elsődleges tárgyáról; kapcsolataink, érzelmeink és anyagi világhoz való
hozzáférésünk médiumáról van szó a munkákon, az emberi testről, s különösképp a
többi ember megfigyelhető testéről.
A művész azokat az idegen
alakokat elemzi, amelyekből ki van zárva, amelyekben sosem lehet jelen
tapasztaló individuumként, s bár antropológiai okokból egymás hasonmásainak
látszunk, mind ilyen átérzésre vágyó és mégis örökké idegen, kiismerhetetlen
testek vagyunk egymás számára. Magától értetődőnek vesszük faji azonosságunkat,
mint ahogy azt is, hogy társadalmi okokból csoportokba szerveződünk, s lényegében
egymásnak kiszolgáltatva éljük a mindennapokat, de mindezt anélkül tesszük,
hogy igazából hozzáférhetnénk mások érzéseihez. Épp a hétköznapiság, a
megszokás gátolja, hogy elkezdjünk kételkedni elkülönítő létünk
természetességében. Nem engedi, hogy szembenézzünk az örök hiányérzettel, amit
az okoz, hogy a materiális létezésben a test szétválasztja azt, ami eredendően
mindig is egybetartozott, s egybetartozik most is az anyagon kívüliségben.
A testiség olyan
összefüggéseibe avatják be a nézőt ezek a képek, amiről a nyelv hallgatni
kényszerül. Ha érthetetlen, amit eddig megfogalmazni próbáltam, az ennek az
elmondhatatlanságnak, a külsőség felőli feltárhatatlanságnak tudható be.
Kiállításunk esetén azonban már a tárlat címe is jelzi, hogy egy „Belső
horizont”-ról kell közelítenünk, így válhatnak csak átérezhetővé – egy-egy
állapot, érzés vagy cselekvés nyomaiként – az idegen és mégis ismerős, képpé
merevített testek. Egyrészt tehát a biológiai szervezetként is létező alkotó
megfigyelői horizontja tárul fel előttünk a tárlaton, másrészt a megfigyelés
tárgyát jelentő, sokszor nonfigurativitásba hajló alakok is a vonalak és
színfoltok dinamikájában érzékeltetett belső összefüggéseket elevenítik meg. Rámutatnak
a feladatra: át kell látnunk a testeken és a felületeken.
László Melinda ugyanis minden
tusrajzával és olajfestményével az anyagszerű létezés belső összefüggéseit
kutatja, s habár a témából fakadóan első látásra az emberi forma kerül előtérbe
munkáin, a lezárt alakok felnyitásával mégis transzcendens szintre helyezi a
kérdést, hogy: mégis mi az valójában, ami elválaszt, de egyben hasonlatossá is
tesz bennünket? Az egymáshoz érésben, ölelésben és a kishalált ígérő szexuális
aktusban a figurák határai elmosódni látszanak a képeken, mintha ezekben a
meghitt pillanatokban válna érezhetővé, hogy a közénk álló testiségben is benne
rejlik a feloldódás esélye.
De ha az életünk az
egybefonódásról szól, s a megfigyelésen alapuló összekapcsolódások láncolatából
áll, vajon miért vagyunk egyedül az első és az utolsó pillanatban – a születés
és a halál küszöbén? S a félreértések után miért sodródunk el egymástól éppen
akkor, mikor a legnehezebben kifejezhető érzéseinkre próbálunk szavakat
találni? Végül pedig: miért választjuk sokan inkább a halált, a nemlét semmijét,
mikor belefáradtunk a meg nem értettségbe? S miután visszakerültünk a semmibe,
vajon lehetséges-e még valaha újabb életet élni egy másik testen át? – Ha nem
rekedünk meg a figurális elemek, az anatómiai részletek beazonosíthatóságának
problémájánál, ezekhez hasonló, a mindennapokban fel nem tett – vagy legalábbis
nem tudatosított – kérdéseket is ébreszthetnek bennünk a munkák.
László Melinda valójában olyan
témát választott tevékenysége tárgyául, amely a kortárs magyar képzőművészet és
irodalom több fontos alkotójánál is központivá, sőt, már-már kizsigereltté vált
a harmadik évezred hajnalára. Sokan a szélsőséges testiség megélésének
bemutatására, mások az ember feldarabolódásának vizuális megjelenítésére, s a
hagyományos anatómiai jellemzők meghaladására törekszenek, de olyanok is
akadnak, akik fajunk mentális és fizikai határainak technikai eszközök általi
kiterjesztését modellálják munkáikon. László Melinda egy-egy művén érezhetjük
ugyan ezeknek a törekvéseknek a hatását – hiszen a Levetett béklyó című
festményen például egy feltárt mellkasra, A persona árnyékában címűn
pedig egy torzóra ismerhetünk –, a legtöbb kép mégis egészen más irányban
kutatja a témában rejlő lehetőségeket: a művész inkább a testi határok és
formai kötöttségek feloldódására, nem pedig az alakok szétszerelésére vagy
groteszk eltorzítására törekszik.
Ezek a legtöbb esetben tehát
lírai és érzékeny, a test megjelenítésének nonfiguratív lehetőségei irányába
kísérletező munkák a redukció technikáival a testiség és a testen kívüliség
határaira is rákérdeznek. A feloldódás pedig az alakok közötti határok – nem
pedig a figurák anatómiai – lebontásában érhető tetten. A többnyire egyszerűnek
látszó címek is a figurák közti kapcsolatokra utalnak, valamiféle állapotot,
esetleg érzést idéznek fel közvetlenül vagy metaforikus szinten.
A rajzoktól néhány évvel
korábbra datálhatóak a földszinten látható olajfestmények. Ezektől indulva
végigkísérhetjük az alkotói attitűd alakulását egészen a nonfigurativitásba
átlépő tusrajzokig. A lépcsőfeljáró aljától a legkevésbé antropomorf, felületté
bomló alakok irányítják a magasba figyelmünket, s felfelé haladva ismét
elérkezünk az emberi test anatómiáját szigorúbban megidéző rajzokhoz.
A tárlaton tehát a mozgás által
keltett képből, az összeérő és eltávolodó testek képéből indulunk ki, s ha az
asszociatív benyomásokon túl engedünk a kompozíció csábításának, különös
ikonográfiai hagyományokra is ráismerhetünk egy-egy munkában. Az Egymásra
utalva című festmény háromszög
kompozíciója például a maga harmóniájával a szentcsalád középkori ábrázolását;
az átlós kompozíciójú Bizalom című kép pedig lenyűgöző
dinamizmusával az első emberpár történetébe kódolt feszültséget idézi meg – egy
még kitaszítás előtti, idilli pillanatban. Ha innen közelítünk, az arctalan
alakok lábánál előtűnő két maszk is különös jelentéslétesítő erőre tesz szert
ezen a kiállítást indító képen. Hiszen a bűnbeesés vajon nem épp a bizalom elvesztésének
pillanata-e? Ha pedig az, akkor egyben valamifajta álarcöltés is kell, hogy
legyen: így vesszük magunkra a testet is a születéssel. A testet, amely
ráfeszül arra a mindent egybetartó semmire, melyre csak egy Belső
horizontról nyílhat újra rálátás, méghozzá épp az ilyen analízis
segítségével, amilyet László Melinda is végez.
megnyitószöveg, Hal Köz Galéria, Debrecen, 2013, május 16.
/ prae.hu, 2013.5.26. /