Gaál József

RÉGIÚJ
László Melinda képeiről

„RÉGIÚJ”, ilyen címmel látta el az ifjú művész egyik képsorozatát, ezzel is hangsúlyozva vállalását. A klasszikus antikvitásra hivatkozó akadémizmust már a XIX. századi modernista törekvések is nyomasztó örökségnek érezve elvetették. Így elvetették azt az ideát is, mely a természetutánzást és a művészi kifejezés fenséges stílusát összekapcsolva megvalósítaná az időtlen tökéletességet. Azonban a manierista, barokk stílusban tovább élő, majd a modernizmus figuráiban is megőrződő képi toposzok mindig újjáélednek. Elég, ha Picasso klasszicista pózban szereplő groteszkjeire gondolunk, külön tanulmányt érdemelne, ha rendszereznénk az antik örökség metamorfózisait az avantgárd törekvésekben.

László Melinda ugyan az ecsetvonások absztraháló és expresszív tömörségével, de klasszikus testtartásokkal jeleníti meg az örök embert. Ami a XIX. században kiüresedett színházi látványossággá és mesterkélt pózzá vált, most újra visszaköveteli magának a fenséges és tragikus eredetét. Merész vállalkozás mindez, a klasszikus már nem lehet a hanyatlás útja, sem öncélú virtuozitás. Most, mikor a modernizmus redukáló, akadémikus tökéletessége is üres héjjá vált, a régi, megtagadott ábrázolások új  jelentéssel életre kelhetnek.

Az úgynevezett „evolucionista historizmus” sokak szerint már csődöt mondott a művészeti változások elemzésénél is. A narratív és szimbolikus képalkotást egy pár évtizede még illendő volt finnyásan megvetni. A posztmodern reflexiók deheroizáló és ornamentikává degradáló kép barkácsolását már felváltja egy romantikus, klasszicizáló újrakezdés. László Melinda kísérlete is csupa ellentmondás, diplomamunkáját Delacroix-idézettel fejezi be, ezzel kijelölve saját útját: „az új mindig nagyon régi, szinte a legrégebbi az egészben”.

/ Élet és Irodalom, 2010. október 15. /