Hemrik László

A kortárs művészetről szóló írások obligát kellékei a hagyományra tett utalások. A László Melindáról írt szövegek sem mentesek ettől, joggal, ahogy én is fontosnak tartom a hagyomány felemlítését Melinda méltatásakor. Személyesség, feminin érzékiség, lágy indulat búvik meg László Melinda gesztusaiban, miként beleszövődnek a munkáiba, ott vannak, mondhatni kézzel foghatók a képzőművészeti reminiszcenciák, ideértve a tradicionális technikákat, képméretet és anyaghasználatot. Ugyanakkor a munkákban az autonomitás és a hagyomány szétbontása képtelenség, de nincs is rá szükség. Ez nem jelenti azt, hogy a néző ne csemegézhetne a konkrétabb vagy implicit előképekből, és azt sem, hogy ne tekinthetne a kiállítás műveire úgy, mint olyan újdonatúj képekre, amelyeken László Melinda művészi erényei összegződnek.
Minden ugyanaz másképpen!, mondja ef Zámbó István. Ami annyit tesz, világunkban minden másképpen van, és persze ugyanúgy, legalább is hasonlóan, mint annak előtte. Így van ez a művészettel is, még a hatalmas energiákat mozgósító, időnként nemzetközi méreteket öltő projektekkel, a világsztárok monumentális hightech installációival is, amelyek egészen más képet mutatnak, mint a klasszikus avagy a modern kánonokhoz igazodó művek, de nyilván egy idő után éppen ugyanúgy hasonlatosak lesznek egymáshoz, mint amennyire most különböznek. László Melinda intim felületei, festménygrafikái, grafikafestményei, rajzai nem kívánnak versenyre kelni az említett művészi produktumokkal. Nem dacból, Melindánál a hagyomány éltetése a művészi szabadság természetes folyománya. Az persze egy más kérdés, hogy Melinda még nagyon fiatal, s nem látni még az életmű közepét sem, nemhogy a végét. De senki se gondolja, hogy a hagyománnyal folytatott dialógussal egyszerűbb a művészi alkotó-munka pozicionálása. Megannyi kételyt generáló viszony ez. Erről az amúgy termékeny kételyről tett említést nem régiben Szabó Noémi az És-ben Melinda munkáival kapcsolatban. A kétely is a hagyománnyal együtt öröklődik, így aztán úgy nyújt támaszt a művésznek, hogy közben a legbarátságtalanabbul képes eltolni magától.
Művészet nélkül nincsen hagyomány, nincs társadalom, nincs emlékezet, sőt nincs ember, emberi világ sem. Ahogy Almási Miklós írja az Anti-esztétika c. könyvében: „A világ csak akkor válik megragadhatóvá a számunkra, ha a művészet felfedezte és bemutatta.”  A művészet a hagyomány túlélési stratégiáját követi, így képes önmagát egy adott művön, művészeti jelenségen, egy krétarajzon keresztül jelen idejűvé tenni. Ha nem így lenne, még csak a megértés lehetősége sem adódna a számunkra egy kép előtt, nem lennének közös mondataink, ez a megnyitó is légüres térbe zuhanna. A művész az egyéni tapasztalatait egy adott időpillanatban a művészi tradícióba ágyazva tárgyiasítja, még hozzá úgy, szintén Almási szavait idézve „megjelenítve azt, ami korábban nem volt”. Így épül a világ a művészet által. Így László Melinda képeivel, amelyek olyan dolgokról szólnak, melyek napi élményeink, de eddig így nem láttuk őket. László Melinda mozgalmas, feszültséggel teli, hullámzóan kavargó felületei érintetté tesznek bennünket. Hogyan is viszonyul a test a térhez, mit tesz a testtel a testbe zárt akarat, a lélek és a szenvedély, miféle árnyak, démonikus erők szorításában alakul az ego. Mindez lefordítható úgy is. Melinda művészi entitásainak erőssége és jellegzetessége, hogy nyughatatlanul pulzáló tereiben egyensúlyba kerülnek a különböző képi minőségek, képi történések, a harmónia a disszonanciával, az absztrakció a figurativitással, a líra a drámával.
Az egyéni tapasztalat a képek által mindenki számára megtapasztalható lesz. Mindegy miképp interpretáljuk is a műveket, a jelentés vagy a jel felől, Melinda munkáival a világ tágasabb lett. De a dolog akkor vesz igazán érdekes fordulatot, ha megidézzük Edmund Husserl gyönyörű, borzongató gondolatát: „a hagyomány az eredet elfelejtése.” Tehát, hogy is van ez? László Melinda, aki képeket mutat fel nekünk, ergo láthatóvá tette megélt tapasztalatait, s vele tágasabbá tette világunkat, s e teremtő aktussal részesévé vált a lényeget érintő negatív előjelű folyamatnak? De azt gondolom, másról van szó, Husserl nem a hagyományt szeretné felfüggeszteni, hanem csak rámutatni annak állandóan változó, formálódó, a régit átalakító, bizonyos elemeket felerősítő és persze egyes dolgokat elfelejtő természetére. Azt gondolom, Melinda ihletett és átgondolt munkái annak igazolásai, miképpen lehet a hagyomány emlékezetét megőrizni, felfrissíteni.

megnyitószöveg, 2012. október 11., Galéria IX