Szabó Noémi
A kétely
László Melinda rajzaihoz
László Melinda fiatal
festőművész, aki az elmúlt években egyetlen anyaggal, a tussal dolgozik.
Hagyományosnak tűnő vállalás, ezer apró nüansszal. Először is figyelemre méltó
az, ahogyan tusrajzai természetes könnyedséggel találnak kapcsolatot az
irodalommal vagy a költészettel. Nem illusztratív vagy narratív megfontolás
vezeti László Melindát, amikor Jónás Tamás, Baki Júlia, Simándi Ágnes vagy
Michelangelo Buonarotti művei mellé rendeli rajzait, hanem e verbális művek
sajátos vizuális átértelmezését nyújtja. Ilyen módon zaklatott ecsetkezelésű,
lazúros vonalkompozíciói, amelyeken a direkt ábrázolás hiánya éppen annyi
költészetet rejt, mint a vonalak által láthatóvá tett és fragmentált emberi
alakok és interakciók titokzatos líraisága, nagyfokú intellektuális
szenzibilitásról tanúskodnak. Azonban a képlet mégsem ilyen egyszerű. Mi
történik akkor, amikor felbukkan a kétség? Mi a teendő, ha az embert körülfogó,
biztonságos és rendíthetetlennek vélt koordináta-rendszer egyszer csak egy pár
fokot elmozdul? Akkor jön el a magány és a kételkedés, a félelem és a rettegés.
Valami ilyesmi, lappangó szorongás bújik meg László Melinda munkáiban, az élet
egészével szemben támasztott halk kétely szava, ami ott van a tusvonalban, a
fekete pacák és félig kibomló emberalakok feszültségében. Művészként az egyik
legnehezebb utat választotta; sorsot vállalt a kétséggel és ezáltal az
igazsággal: „én nyomorult is
örökké felnézek, / mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen / torzó leszek, s
magamnak is semmivé kell lennem, / ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.” (Michelangelo Buonarotti)
/ Élet és Irodalom, 2012. szeptember. 21. /
/ Élet és Irodalom, 2012. szeptember. 21. /