Szabó Noémi
A kétely 
László Melinda rajzaihoz

László Melinda fiatal festőművész, aki az elmúlt években egyetlen anyaggal, a tussal dolgozik. Hagyományosnak tűnő vállalás, ezer apró nüansszal. Először is figyelemre méltó az, ahogyan tusrajzai természetes könnyedséggel találnak kapcsolatot az irodalommal vagy a költészettel. Nem illusztratív vagy narratív megfontolás vezeti László Melindát, amikor Jónás Tamás, Baki Júlia, Simándi Ágnes vagy Michelangelo Buonarotti művei mellé rendeli rajzait, hanem e verbális művek sajátos vizuális átértelmezését nyújtja. Ilyen módon zaklatott ecsetkezelésű, lazúros vonalkompozíciói, amelyeken a direkt ábrázolás hiánya éppen annyi költészetet rejt, mint a vonalak által láthatóvá tett és fragmentált emberi alakok és interakciók titokzatos líraisága, nagyfokú intellektuális szenzibilitásról tanúskodnak. Azonban a képlet mégsem ilyen egyszerű. Mi történik akkor, amikor felbukkan a kétség? Mi a teendő, ha az embert körülfogó, biztonságos és rendíthetetlennek vélt koordináta-rendszer egyszer csak egy pár fokot elmozdul? Akkor jön el a magány és a kételkedés, a félelem és a rettegés. Valami ilyesmi, lappangó szorongás bújik meg László Melinda munkáiban, az élet egészével szemben támasztott halk kétely szava, ami ott van a tusvonalban, a fekete pacák és félig kibomló emberalakok feszültségében. Művészként az egyik legnehezebb utat választotta; sorsot vállalt a kétséggel és ezáltal az igazsággal: „én nyomorult is örökké felnézek, / mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen / torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem, / ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.” (Michelangelo Buonarotti)

/ Élet és Irodalom, 2012. szeptember. 21. /