Krajcsovics Éva: Tristan. Karinthy Szalon,
2017. március 21 – április 21.
László Melinda
Tristan. A kelta eredetű
férfinév elterjedt alakja a francia trist,
vagyis szomorú szóból alakult ki, ugyanis a kelta legenda
középkori francia szerzők művei által maradt fenn, s ez szolgáltatott alapot a
későbbi formákhoz. A tragikus szerelmi történet nagy hatással volt az európai
irodalomra és művészetre. A cornwalli lovag és Isolda ír hercegnő hatalmas, ám
tiltott és bukásra ítélt szerelme legendájának talán legismertebb feldolgozása
Richard Wagner operája.
Mint azt Krajcsovics Éva a
meghívót kísérő szövegében írja, keresgélés nélkül talált rá a kiállítás
címére, ám végül nem a tervezett Tristan-sorozatot
állította ki, bár szerepel annak egy része a jelen tárlaton. A Budapest
Galériában már láthattunk néhány akvarellt Tristan címmel, s az azóta készült ciklust szerette
volna a művész kiállítani, azonban Krajcsovics egy utazása során újra járt a
Caspar David Friedrich által megfestett rügeni szikláknál, s mint vallja, a
tenger és Wagner zenéje szorosan összekapcsolódik benne, így nem csoda, ha az
újbóli találkozás impulzusától átitatva egészen friss művek születtek. Az
összegző cím mégis megállja a helyét. A C. D. Friedrich festészetére jellemző
tájba kivetülő érzelmek, az emberi létkérdések, a tenger és a sziklák általi
gondolattársítás s a szinte transzcendens élmény, valamint a wagneri zene és a
vágyak, a küzdelmek, az elérhetetlen elé állított szerelmesek örök szerelmének
törénete tökéletesen kiegészíti egymást, rímelnek egymásra.
A festőt a „kevés”-ben, a
„megmaradt”-ban, a „rész”-ben rejtőző titokzatosság és elérhetetlen készteti
minduntalan alkotásra, vizsgálódásra, így érdekes megfigyelnünk, hogy a
kiállítás címében is csupán a szerelmespár egyik tagja, Tristan szerepel. Felvetődik
a kérdés, a fragmentum hogyan hordozza magában mégis az egészet, a teljességet,
egyáltalán sűrűsödhet-e benne minden,
vagy csonka torzó csupán? Éppen a hiány rajzolja ki, hívja életre, teszi oly
„valóságossá” és fontossá a „másik felet”? Balázs Béla írja Halálesztétika című tanulmányában Schopenhauer
állítása kapcsán, miszerint a fájdalom világít be legjobban az élet
természetébe, hogy „az öröm öntudatlanság, a fájdalom öntudat. Csak a Nem kínján láthatni mértékét az Igen értékének vagy boldogságának. A
legnagyobb szerelem csak az elvesztés fájdalmában, vagy rá való kínzó
gondolatban ébredhet egész öntudatra. Akkor nyilatkozik meg minden szeretet
mivolta, mikor veszendőben a tárgya. A lelki fájdalom negatívuma mindig valami
pozitívumot jelent, amit nélkülöz és ez a szépsége. Az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra.”
A Hely, a Sziget, a Zárvány képcímek is jól illusztrálják, hogy a
művészt a puritánság és töredékesség kérdése mellett a viszonyrendszerek
foglalkoztatják, természetesen áthallással az emberi kapcsolatok, érzések
dinamikájára. A motívumok találkozásai, az áthatások, az elmosódások, az
elkülönülések vagy éppen a törésvonalak mind ezen logika mentén fejthetők fel.
A megidézett rügeni sziklák
„nézőpontváltása” életkoncentrátum, a völgy és a (fordított) hegy kettősének, a
szikla és tenger anyagi minőségkülönbségének szimbolikája okán egyaránt. Nem
más ez, mint az el- és befogadás jin-jangszerű, két különböző, egymást
feltételező minőség összeforrása.
A Tristan-képekben ötvöződik
mindez.
Wagner művészetének
jellegzetessége a zabolázhatatlan érzelmeket követő, egyre áradó zeneiség –
noha talán a kevesebb több, de nem tudott lemondani. A folytonos modulálás,
kifogyhatatlan variációk, apadhatatlan érzelmek, egymást követő, egymásba
kapaszkodó és egymásra épülő megannyi vadhajtás által szimbólikusan maga az
élet szövevénye, lüktetése és misztikuma fejeződik ki. Az állandóság a
folytonos változásban van. Akárcsak a tenger „arcai”. Mélységeiben,
áthatolhatatlan sötétségében nem tudni, micsoda örvénylés zajlik. Krajcsovics
képein a víz mégis mint valami rezzenetlen, valamiféle derengés van jelen, más
és más árnyalatban, „hőfokban”. Talán csak vízió, de lágysága és befogadó
jellege miatt a női pricípium megjelenítője, egyszersmind folyók beletorkollása
által felduzzadt emlékek gyűjtőtengere, mely, ha jobban megfigyeljük,
résszerűen szemet formáz. Álmokba vagy emlékekbe belevesző, befelé „néző” mély
tekintet.
/ Élet és Irodalom, 2017. április 13. /