László Melinda
Az örök
Krajcsovics Éva: Tristan. Karinthy Szalon, 2017. március 21 - április 21.

Tristan. A kelta eredetű férfinév elterjedt alakja a francia trist, vagyis szomorú szóból alakult ki, ugyanis a kelta legenda középkori francia szerzők művei által maradt fenn, s ez szolgáltatott alapot a későbbi formákhoz. A tragikus szerelmi történet nagy hatással volt az európai irodalomra és művészetre. A cornwalli lovag és Isolda ír hercegnő hatalmas, ám tiltott és bukásra ítélt szerelme legendájának talán legismertebb feldolgozása Richard Wagner operája.
Mint azt Krajcsovics Éva a meghívót kísérő szövegében írja, keresgélés nélkül talált rá a kiállítás címére, ám végül nem a tervezett Tristan-sorozatot állította ki, bár szerepel annak egy része a jelen tárlaton. A Budapest Galériában már láthattunk néhány akvarellt Tristan címmel, s az azóta készült ciklust szerette volna a művész kiállítani, azonban Krajcsovics egy utazása során újra járt a Caspar David Friedrich által megfestett rügeni szikláknál, s mint vallja, a tenger és Wagner zenéje szorosan összekapcsolódik benne, így nem csoda, ha az újbóli találkozás impulzusától átitatva egészen friss művek születtek. Az összegző cím mégis megállja a helyét. A C. D. Friedrich festészetére jellemző tájba kivetülő érzelmek, az emberi létkérdések, a tenger és a sziklák általi gondolattársítás s a szinte transzcendens élmény, valamint a wagneri zene és a vágyak, a küzdelmek, az elérhetetlen elé állított szerelmesek örök szerelmének törénete tökéletesen kiegészíti egymást, rímelnek egymásra.
A festőt a „kevés”-ben, a „megmaradt”-ban, a „rész”-ben rejtőző titokzatosság és elérhetetlen készteti minduntalan alkotásra, vizsgálódásra, így érdekes megfigyelnünk, hogy a kiállítás címében is csupán a szerelmespár egyik tagja, Tristan szerepel. Felvetődik a kérdés, a fragmentum hogyan hordozza magában mégis az egészet, a teljességet, egyáltalán sűrűsödhet-e benne minden, vagy csonka torzó csupán? Éppen a hiány rajzolja ki, hívja életre, teszi oly „valóságossá” és fontossá a „másik felet”? Balázs Béla írja Halálesztétika című tanulmányában Schopenhauer állítása kapcsán, miszerint a fájdalom világít be legjobban az élet természetébe, hogy „az öröm öntudatlanság, a fájdalom öntudat. Csak a Nem kínján láthatni mértékét az Igen értékének vagy boldogságának. A legnagyobb szerelem csak az elvesztés fájdalmában, vagy rá való kínzó gondolatban ébredhet egész öntudatra. Akkor nyilatkozik meg minden szeretet mivolta, mikor veszendőben a tárgya. A lelki fájdalom negatívuma mindig valami pozitívumot jelent, amit nélkülöz és ez a szépsége. Az életértéket, az élet nagyságát méri, kelti öntudatra.”
A Hely, a Sziget, a Zárvány képcímek is jól illusztrálják, hogy a művészt a puritánság és töredékesség kérdése mellett a viszonyrendszerek foglalkoztatják, természetesen áthallással az emberi kapcsolatok, érzések dinamikájára. A motívumok találkozásai, az áthatások, az elmosódások, az elkülönülések vagy éppen a törésvonalak mind ezen logika mentén fejthetők fel.
A megidézett rügeni sziklák „nézőpontváltása” életkoncentrátum, a völgy és a (fordított) hegy kettősének, a szikla és tenger anyagi minőségkülönbségének szimbolikája okán egyaránt. Nem más ez, mint az el- és befogadás jin-jangszerű, két különböző, egymást feltételező minőség összeforrása.
A Tristan-képekben ötvöződik mindez.
Wagner művészetének jellegzetessége a zabolázhatatlan érzelmeket követő, egyre áradó zeneiség – noha talán a kevesebb több, de nem tudott lemondani. A folytonos modulálás, kifogyhatatlan variációk, apadhatatlan érzelmek, egymást követő, egymásba kapaszkodó és egymásra épülő megannyi vadhajtás által szimbólikusan maga az élet szövevénye, lüktetése és misztikuma fejeződik ki. Az állandóság a folytonos változásban van. Akárcsak a tenger „arcai”. Mélységeiben, áthatolhatatlan sötétségében nem tudni, micsoda örvénylés zajlik. Krajcsovics képein a víz mégis mint valami rezzenetlen, valamiféle derengés van jelen, más és más árnyalatban, „hőfokban”. Talán csak vízió, de lágysága és befogadó jellege miatt a női pricípium megjelenítője, egyszersmind folyók beletorkollása által felduzzadt emlékek gyűjtőtengere, mely, ha jobban megfigyeljük, résszerűen szemet formáz. Álmokba vagy emlékekbe belevesző, befelé „néző” mély tekintet.

/ Élet és Irodalom, 2017. április 13. /