Csáki Róbert kiállítása, Széphárom
Közösségi Tér, 2016. november 4 – 26.
László Melinda
Csáki Róbert a
tradicionális festészet kvalitásos képviselőjeként szemmel láthatóan alapos
ismerője a hagyományos festői eljárásoknak, és a nagy elődök festészet
technikai, ám ugyanakkor szellemi tudásának mélyreható tanulmányozója és
örököse. Festészetében számos mester művészeti eszenciájának beépítése
érzékelhető, mint Francisco Goya, Diego Velazquez, William Turner, valamint az
itáliai és németalföldi tájképfestészet hatása is jelen van.
Festői
pályáján nem tapasztalhatók élesen elkülönülő korszakok, ha tetszik, monomániás
vehemenciával és kíváncsisággal előrehaladó, jellegzetes és sajátos festészet
Csákié. Látványelvű, figurális festészetében ugyan megtaláljuk a valós képi elemeket,
de alakjai és terei áttételesen értelmezendők, szürreális festészeti világában
a képzelet, az álom és a spontán feltörő emlékek, érzületek és tapasztalások
elegye ölt testet valamiféle bizarr és groteszk világgá ötvöződve. Lazúros,
oldott, bátor és könnyed ecsetkezelésű, nyitott állapotban tartott
felületalakítása „mondanivalójának” legmegfelelőbb interpretálója, ily módon
párhuzamba állítható ama formálódó belső lüktetéssel, mely az alkotót jellemzi.
Ahogyan José
Ortega y Gasset írja Velazquez-tanulmányok című könyvében: „mindig a
megjelenésnek ez az aktusa ismétlődik, a tárgy mindig a „megjelenés”, a
létrejövés, a létesülés folyamatában van. (…) A vásznon a figurák folyton saját
jelenésüket igyekeznek kivitelezni, ezért olyanok, mint a kísértetek. Sosem
fészkelik be magukat teljesen a valóságba, sosem lesznek igazán láthatók:
mindig a nemlétből tartanak a létbe, a távollétből a jelenlétbe.” Csáki
Róbert alla prima fest, és hagyja történni, megtörténni a
dolgokat a vásznon, s abenső feltérképezésére, önmaga megismerésére
való törekvésben a vásznon szabadon formálódó világa mélyről fakadó, rejtőző
történések olvasztótégelye, s éppen ez a kíváncsiság hajtja újabb és újabb
képek megfestésére, ahogy a festő fogalmaz, az emlékek és megélt élmények közül
„vajon mi hívódik elő ebből a belül exponált filmből”?
Művészetét
egyszerre jellemzi feltárulkozás és rejtőzködés. A romantikusnak tetsző elmúlt
korok általi „beszéd” vagy a színpadszerű jelleg egyaránt több réteget hordoz
az értelmezésben, s szerepjátékában a valóság és látszat kettőssége is
megnyilvánul, ám tartalmi szempontból a mélymag, mely minden esetben a
kifejezési forma hátterében áll, nem más mint, hogy a festő önmagától, a
jelentől, időszerűségtől, pillanatnyiságtól eltávolító alkotásai mögött ott
az ember; az örök érzelmek, az örök kérdések,
az örök titok. Az alapérzések és a lényegi, szorongató kérdések
mindannyiunkban közösen meglévő tényezők, melyeket a saját magunk által megélt
tapasztalásokkal árnyalódnak annak függvényében, hogy különböző személyek,
történések milyen nyomot hagynak bennünk, illetve mit hordozunk magunkban,
milyen irányultságokat vagy rögzüléseket, s ez a külső-belső dinamika hogyan
építi fel, alakítja lényünket.
Csáki
Róbertnél a képzelet és realitás között nem a konfliktus, a vívódás érezhető,
mint inkább a tudatalatti, rejtett, de az emberre kiható érzelmi és gondolati
hangoltság kitapintása, mely által önmaga belső tendenciáit ismerheti fel az
ember; a vonzódásai, hárításai és indulatai mögött megbújó erőket. Ily módon
helye van a képletben az esendőségnek, az emberi gyarlóságnak, a gyengeségnek,
mert a jó és rossz, az ösztön és ráció vagy a szép és csúf kettőssége a
világban ősidők óta meglévő, egymást feltételező ellentétes erők, jelenségek,
ámde egymástól elválaszthatatlan pólusok, ahogyan a fény és árnyék által leírt
egység. Az ellentétpárok sugallta gondolattársítás az emberben munkáló belső
dinamizmus leképződése, és a változások, elmozdulások ezen a skálán történnek.
Festészetét
sötét tónusú színvilág jellemzi, mély izzású barnák és vörösek, és ezekből
bomlanak ki az alakok, mint valami jelenések. Belső víziói az Eltűnő
arcképek-sorozat, a Hagyaték, aCoda, a Da capo
al fine, az Ima-variációk, a Menyasszony, a Tánc,
a Kikötés, a Sötétben ülő nő, az Altató,
a Mocsár, a Tornádó, a Vihar után, a Romok,
az Emlékezés, a Sebesült, a Fekete fátyol,
a Csend, a Nyitott ajtó, a Kijárat, a Várakozás,
a Találkozás, a Metamorfózis, s már a képcímek is
vezetnek minket az alkotói gondolatfolyam mentén. A képi háttér tájrészlet vagy
sejtelmes félhomályban levő szobabelső illúzióját keltő, ámde hangulatközvetítő
szerepet betöltő környezet, legyen az fülledt, izzó vagy csupán derengő. Az
alakok a belső motiváció, az „alaphang” által diktált, auraként gomolygó,
illékony, beazonosíthatatlan térben lebegve, bizonytalanul és kiszolgáltatottan
létezve, mintegy ködbe veszve, s noha többnyire magányosan jelennek meg, olykor
szinte testetlenül feloldódva „érintkeznek”. A festményekre legjellemzőbb az
arctalanság, vagy a nagyon nehezen kivehető utalások, az elkendőzöttség.
Felvetődik az álarc szimbolikája is, mely által a különböző szerepek is
megidéződnek. A rejtőzködés, színlelés, megtévesztés, mind félelem diktálta
önvédelem, mellyel elhatárolódik az ember, hogy lehetetlenné tegye a számára
fájdalmas behatást, mert fél az ismeretlentől, a kudarctól, a magánytól, míg
végül egyedül marad, és az őt körülvevő kietlen térben kapaszkodókat keresve pótlékokkal
ámítja magát. Csendesen várakozó, szeretetre vágyó, mégis elzárkózó,
megközelíthetetlen és szomorú magányosok a Csáki-képek szereplői.
Az emberi
kapcsolatok ellentmondásosságának megfogalmazásában Csáki nagy ívet bejárva
felmutatja mindkét végpontot. A kezdetet és a végkifejletet egyaránt. A
szerelmesek sóvárgása és meghitt együttléte, az idill, az összefonódás, a
metamorfózis, mindez hogyan fajul a teljes megsemmisülésig? Az egymás mellett
élés során is lehet magányos az ember, s érezheti, hogy sötétben tapogatózik,
miközben a felek csak sebeket ejtenek egymáson. A fekete csuklyaszerű fátylak,
az alakokra rávetülő árnyak fenyegetése előrevetíti a sorsot, az
elkerülhetetlent? A végső stádium női alakja a rokokó külsőségével,
finomkodásával ellentétbe állítva még élesebb kontrasztot teremt. Fátylak,
kendők és szalagok, vagy végsőkig meggyötört arc, mintegy megnyúzva,
felismerhetőségétől és személyiségétől megfosztva, ezáltal lényét
megsemmisítve. Az eltorzult, szertefoszló arcokban az elmúlás fejeződik ki,
elnyűtt hagyatékok, és az elmosódott arcok által már az emlékezés is nehézkes,
s felvetődik a kérdés, volt-e egyáltalán a fátyol mögött valaki? A
szeretet megtartó ereje mindig reménnyel biztatja az embert, melyből erőt merít
az újrakezdéshez. Íme a felszólító utasítás: Da capo al fine, vagyis újra az elejétől az
egészet a végszóig!
/ Új Művészet Online,
2016.12.02. /