Tóth Menyhért
kiállítása, Kalman Maklary Fine Arts, Budapest, 2018. II. 23 – III. 16.
László Melinda
Tóth
Menyhért az igazán különleges, egyedi, őszinte és jelentős magyar művészek
egyike, ám életműve méltatlaul kissé perifériára szorult, illetve perifériára
szorították.
A
Makláry Kálmán által vezetett galériában a festő munkáiból rendezett kiállítást
láthatunk, melyet Gaál József nyitott meg. Egy korai kapcsolódási pontot
említve Gaál a Másvilágkép című tárlaton (1992, Műcsarnok, Palme
Ház) Tóth Menyhért és Samu Géza társaságában állított ki, majd ugyanez az anyag
képviselte hazánkat a ’92-es sevillai világkiállításon. Nem szokásom személyes
történetekkel előállni, de visszagondolva mosollyal elkönyvelt érdekesség
számomra, hogy az első találkozásom Tóth Menyhért műveivel e kiállítások
katalógusa révén történt még a Kisképzőben, amikor a műteremben felfigyeltem a
kiadványokra, s bennük Tóth Menyhértre. Az év végi pakoláskor még mindig
gazdátlanul kallódó kiadványokat senki nem vitte el, így elhoztam azokat –
akkor még nem sejtve –, ha tetszik, ezzel a későbbi Mesteremet is
„kiválasztottam”. Komolyra fordítva a szót, Tóth Menyhért festőisége azonnal
megfogott. Láttam a kiállítását az Aulich Galériában, később olvastam Gaál
József mélyreható és rendkívül érzékletes írását (Tóth
Menyhért – zseni a művészetben. Forrás, 2004), melyben a befogadás kérdése
is szíven ütött.
Úgy
gondolom, a művekkel való kapcsolatteremtés felmerülő problematikájának kapcsán
érdekes adalék Supka Magdolna 1964-ben írt A
drámai groteszk szerepe a festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből című tanulmánya (többek közt ez is
szerepel a 2013-ban A
drámai groteszk címmel
megjelent összefoglaló tanulmánykötetben), melyben a művészettörténeti
változások belső mozgatórugóinak vizsgálatával, a tartalom és forma, a ráció és
ösztönösség, a valóság és látszat, képzelet kérdéseire világít rá, miközben
számos szempontváltásra, hangsúlyeltolódásra rámutat. Ebből következik, hogy ez
a művészeti szemléletváltás, tendencia az értelmezésbeli nehézségek, a
furcsaság, a kanonizálhatatlanság kényelmetlensége miatt perifériára szoríthat
egy alkotót. Természetesen, a művek befogadásakor egy másfajta „logika” alapján
van, lehet csak keresnivalónk. Így van ez a Supka Magdolna által nagyrabecsült,
jelentősnek ítélt művészek, mint Szalay Lajos, Vajda Lajos vagy Bálint Endre,
de talán különösen igaz ez Tóth Menyhért művészetének megértése, átérzése
esetében.
A
szecesszió, az expresszionizmus vagy a kubizmus, így a stilizáltság, a
dekorativitás vagy a groteszk mint kifejezési módok különböző stiláris jegyei
megtalálhatók ugyan a képeiben, ezáltal van Gogh vagy Daumier is megemlíthető,
de a „Tóth Menyhért-i szándék” természetes formavilága nem kívülről
meghatározott. A Tóth Menyhért számára jól ismert és természetes közeg, a
falusi lét, paraszti világ egyszerű természetközelisége, mondhatni panteizmusa
nem vesztette el a kapcsolatot a „bensővel”. A
mindennapi mozzanatokból táplálkozó festményeket fokozatosan mélyebb és
átfogóbb ábrázolási kényszer, megfogalmazás váltja fel, a lét mibenléte, a
létezés vitalitásának kifejezése. Tehát festészetének stilisztikai milyensége a lényeg megnyilvánulása, mely egyszerre
személyes és tág, kozmikus ívű. Lényegi alatt azt a valamiféle titokzatos belső
energiát, ősállapotot, befogadó és szerteáradó, időtlen, ám folyton változó,
folytonosan alakuló, lüktető momentumot kell megragadnunk, mely a –
mindannyiunkban meglévő – közös pont. Az a gomolygó létezés, melyben metaforák,
toposzok, szimbólumok, archetipikus tartalmak és mélylélektani sajátosságok
vegyülnek.
Műveinek játékossága, humora vagy groteszksége a kihangsúlyozó,
túláradó, átalakuló vonásból fakad. Alakjai, „lényei” esetében megfigyelhető a
külső-belső formák, felületek, vonalak, fénypászmák sajátos téralakító volta,
szervesülése, kettőssége vagy átfordulása, amellyel „átírja” a képet. A szerves
egységben ősállat és ember egymás mellett létező, de az ember-állat,
állat-ember határai elmosódnak. Ahogy a játékosság és transzcendencia
kettőssége jellemzi a festményeket, úgy a képfelület is ezt az ambivalenciát
mutatja. A világos, visszafogott és finom színkezelés – bár ez korszakainak
függvénye is – egyszerre éteri, légies és testes, ahol a felhordott
festékrétegek pasztózussága valamiféle massza vitalitásaként jelenik meg, mint
organikus energia ölt testet. Egyfajta genezis megy végbe a műveken, az
életmag, a sarjadás, a gondviselés, a megóvás gesztusa, majd visszahúzódás a
vegetáció ciklikusságának végtelenjébe. Mégis, amitől különösen megindító, az
az atmoszféra, az a lágy rezgés, ami a képekből árad. Akár egy kis élet
megszületésének csodája, annak halk lélegzete és bizonytalan mozdulata. A
mindent átható belső érzelmi töltet, belső izzás kisugárása, a
szeretetteljesség; ez a belső „gazdagság” ölt testet Tóth Menyhért – a mindent
magában foglaló, színek összességének – fehérjében. A „sugárzó szeretet” áradása révén a
tér áramlással telítődik, a keretet szinte szétfeszítve, mely az örök vajúdás
és természeti megújulás. A lét sugárzó és befogadó voltának összecsengése az a
teljesség, mely a lágy, bensőséges együttérzés maga.
Tóth Menyhért szavaival zárva: „Az évszakok üzennek – lám, a
megújulás örök!”
/ Élet és Irodalom,
2018. március 9. /
