László Melinda
Kiáradás
Tóth Menyhért kiállítása, Kalman Maklary Fine Arts, Budapest, 2018. február 23 – március 16.

Tóth Menyhért az igazán különleges, egyedi, őszinte és jelentős magyar művészek egyike, ám életműve méltatlaul kissé perifériára szorult, illetve perifériára szorították.
A Makláry Kálmán által vezetett galériában a festő munkáiból rendezett kiállítást láthatunk, melyet Gaál József nyitott meg. Egy korai kapcsolódási pontot említve Gaál a Másvilágkép című tárlaton (1992, Műcsarnok, Palme Ház) Tóth Menyhért és Samu Géza társaságában állított ki, majd ugyanez az anyag képviselte hazánkat a ’92-es sevillai világkiállításon. Nem szokásom személyes történetekkel előállni, de visszagondolva mosollyal elkönyvelt érdekesség számomra, hogy az első találkozásom Tóth Menyhért műveivel e kiállítások katalógusa révén történt még a Kisképzőben, amikor a műteremben felfigyeltem a kiadványokra, s bennük Tóth Menyhértre.  Az év végi pakoláskor még mindig gazdátlanul kallódó kiadványokat senki nem vitte el, így elhoztam azokat – akkor még nem sejtve –, ha tetszik, ezzel a későbbi Mesteremet is „kiválasztottam”. Komolyra fordítva a szót, Tóth Menyhért festőisége azonnal megfogott. Láttam a kiállítását az Aulich Galériában, később olvastam Gaál József mélyreható és rendkívül érzékletes írását (Tóth Menyhért – zseni a művészetben. Forrás, 2004), melyben a befogadás kérdése is szíven ütött.
Úgy gondolom, a művekkel való kapcsolatteremtés felmerülő problematikájának kapcsán érdekes adalék Supka Magdolna 1964-ben írt A drámai groteszk szerepe a festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből című tanulmánya (többek közt ez is szerepel a 2013-ban A drámai groteszk címmel megjelent összefoglaló tanulmánykötetben), melyben a művészettörténeti változások belső mozgatórugóinak vizsgálatával, a tartalom és forma, a ráció és ösztönösség, a valóság és látszat, képzelet kérdéseire világít rá, miközben számos szempontváltásra, hangsúlyeltolódásra rámutat. Ebből következik, hogy ez a művészeti szemléletváltás, tendencia az értelmezésbeli nehézségek, a furcsaság, a kanonizálhatatlanság kényelmetlensége miatt perifériára szoríthat egy alkotót. Természetesen, a művek befogadásakor egy másfajta „logika” alapján van, lehet csak keresnivalónk. Így van ez a Supka Magdolna által nagyrabecsült, jelentősnek ítélt művészek, mint Szalay Lajos, Vajda Lajos vagy Bálint Endre, de talán különösen igaz ez Tóth Menyhért művészetének megértése, átérzése esetében.
A szecesszió, az expresszionizmus vagy a kubizmus, így a stilizáltság, a dekorativitás vagy a groteszk mint kifejezési módok különböző stiláris jegyei megtalálhatók ugyan a képeiben, ezáltal van Gogh vagy Daumier is megemlíthető, de a „Tóth Menyhért-i szándék” természetes formavilága nem kívülről meghatározott. A Tóth Menyhért számára jól ismert és természetes közeg, a falusi lét, paraszti világ egyszerű természetközelisége, mondhatni panteizmusa nem vesztette el a kapcsolatot a „bensővel”. A mindennapi mozzanatokból táplálkozó festményeket fokozatosan mélyebb és átfogóbb ábrázolási kényszer, megfogalmazás váltja fel, a lét mibenléte, a létezés vitalitásának kifejezése. Tehát festészetének stilisztikai milyensége a lényeg megnyilvánulása, mely egyszerre személyes és tág, kozmikus ívű. Lényegi alatt azt a valamiféle titokzatos belső energiát, ősállapotot, befogadó és szerteáradó, időtlen, ám folyton változó, folytonosan alakuló, lüktető momentumot kell megragadnunk, mely a – mindannyiunkban meglévő – közös pont. Az a gomolygó létezés, melyben metaforák, toposzok, szimbólumok, archetipikus tartalmak és mélylélektani sajátosságok vegyülnek.
Műveinek játékossága, humora vagy groteszksége a kihangsúlyozó, túláradó, átalakuló vonásból fakad. Alakjai, „lényei” esetében megfigyelhető a külső-belső formák, felületek, vonalak, fénypászmák sajátos téralakító volta, szervesülése, kettőssége vagy átfordulása, amellyel „átírja” a képet. A szerves egységben ősállat és ember egymás mellett létező, de az ember-állat, állat-ember határai elmosódnak. Ahogy a játékosság és transzcendencia kettőssége jellemzi a festményeket, úgy a képfelület is ezt az ambivalenciát mutatja. A világos, visszafogott és finom színkezelés – bár ez korszakainak függvénye is – egyszerre éteri, légies és testes, ahol a felhordott festékrétegek pasztózussága valamiféle massza vitalitásaként jelenik meg, mint organikus energia ölt testet. Egyfajta genezis megy végbe a műveken, az életmag, a sarjadás, a gondviselés, a megóvás gesztusa, majd visszahúzódás a vegetáció ciklikusságának végtelenjébe. Mégis, amitől különösen megindító, az az atmoszféra, az a lágy rezgés, ami a képekből árad. Akár egy kis élet megszületésének csodája, annak halk lélegzete és bizonytalan mozdulata. A mindent átható belső érzelmi töltet, belső izzás kisugárása, a szeretetteljesség; ez a belső „gazdagság” ölt testet Tóth Menyhért – a mindent magában foglaló, színek összességének – fehérjében. A „sugárzó szeretet” áradása révén a tér áramlással telítődik, a keretet szinte szétfeszítve, mely az örök vajúdás és természeti megújulás. A lét sugárzó és befogadó voltának összecsengése az a teljesség, mely a lágy, bensőséges együttérzés maga.
Tóth Menyhért szavaival zárva: „Az évszakok üzennek – lám, a megújulás örök!”

/ Élet és Irodalom, 2018. március 9. /