László Melinda
SorsJáték
Részegh Botond kiállítása, Várfok Project Room, 2017. október 18 - 2018. január 7.

A Várfok Project Roomban Részegh Botond két, stílusában egymástól elkülönülő grafikai sorozata látható, mely grafikusi vénájának keresztmetszetébe enged bepillantást, s a művészi attitűdben tapasztalható kettősség is megmutatkozik. A kiállításon papíralapú munkákat láthatunk, mely a kávéfoltokból építkező fejeket a tussal kialakított rajzolatokkal, erotikus alakrajzokkal ütköztetik, ezzel kirajzolva a kifejezésmód két pólusát. Természetesen az eltérő technika okán különböző vizuális lehetőségek nyílnak, de sokkal lényegesebb tényező, hogy egy művész nem lehet a stílus rabja, hiszen a kifejezésmódot mindig a felszínre törni akaró belső töltet hívja életre, irányítja, és minden anomália ennek függvénye.
A művész minden esetben a megformált motívumra helyezi a hangsúlyt, a háttér nem meghatározott, és szerepe az ábrázolandó kibontásában van, ezért semmilyen mellékzönge, felesleges sallang nem vonja el a figyelmet a létesülés minden finomságáról vagy megrázó drámájáról. Képi ábrázolása nem leíró jellegű, a megfoghatatlan, a rejtett tartalmakathoz nyúl vissza, melyben a hiány és az elérhetetlen is jelen van.
Művészete a gondolati rokonság révén rendre „találkozik” az irodalommal, példának okáért említve a közös munkát Markó Bélával, amikor a költő Boldog Sziszüphosz című haikukötetét illusztrálta, majd létrejött a Passiójáték című kötet, mely esetében a költeményeket a művész munkái ihlették, vagy éppen az Erőtánc Dragomán Györggyel. Részegh korábbi műveiben fellelhető szimbolikus társítások, mint a Minotaurosz vagy Sziszüphosz alakja is jól mutatja, hogy az alkotót az ember problematikája foglalkoztatja, a belső gyötrődés, az alapvető létkérdések szorítása, mely a születés, a szexualitás, a szerelem, a mi végre élünk és a halál újra és újra átértékelésre késztető talánya. A művészi pálya tágabb áttekintésével kiérezhető szorongó, tragikus felhang legtöbbször a – címadásban is visszaköszönő – játékosság és lehetőség esélyével oldódik, noha a Fogoly és Lélekvesztés festményciklus által kijelölt irány nélkülözi a derűt. A lüktető élet az önfeledt örömök és mélységek együttese. Nem értékelnénk a nyarat, ha nem tapasztalnánk meg a telet – mondják.
A kiállításon szereplő 2009-es Játék a bűntethetetlen fantázia bűnével sorozat jelzésszerű, karcosabb megfogalmazása, nyers vehemenciája egy szeizmográf ábrájaként olvasható, mely által minden idegszál megfeszülése, intenzitása, a legapróbb rezdüléstől a legvehemensebb fellobbanásig rögzül. Minden megerősődés és elhalás, minden kanyarulat, elhajlás, vadhajtás, megszakadás, egy ponton időzés vagy önmagába visszafordulás a „vonal sajátos útja”, áttételes jelentés hordozója. Játék? Bűn? Fantázia? Büntetés? A fantázia megfoghatatlansága, valamint a bűn és bűnhődés kérdésfelvetése ez. A képzelgés hiába illúzió, mert a titkos, elfojtott vágy léte erős valóság, s megkerülhetetlen erőket mozgat meg. Nincs valódi történés, mégis oly valóságos a kéj mániája vagy a pótlék, mely legalább egy időre elfedi a disszonanciát, a hiányt; mámoros egyszersmind szorongató. Az érzékiségben megmerítkezett töltekezésben, az életteli kapaszkodóban való feloldódásban valahol mégis mindig ott az egyedüllét. Az adni és kapni meghiúsul. A szeretve lenni elsődlegessége maga a belső bizonytalanság, kérdés, hogy önzése ismeri-e a valódi szerelmet, szeretetet.
A primer tusrajzok feltárulkozásához képest egészen más hangot üt meg Részegh a Fejek (2013) sorozat esetében. Lelkiállapotok, lírai rezdülések oldott költőisége – vágnák rá sokan, ami oly könnyen adja magát. Látszat. Felszín. Nem egyénített fejekről van szó, inkább egyfajta mélylélektani „térképről”. A szépiaszerű színvilág éterisége ellenére domborzatot idéz, mint valamiféle belső táj kivetülése. A kontúr bizonytalan csipkézete a belső történésre irányítja a figyelmet, az agy ülepítőmunkájára. Az esetlegességet az alkotófolyamatba építve kifejeződik az ember bizonytalansága és esendősége is, de a nem szűnő gomolygás összetettebb. A kérdés, tudunk-e jól olvasni, észre vesszük-e, hogy nem csak a vonal ábrázol, a „köztes lét” ugyanúgy „vallatható”. Arcon belül arcok sejlenek fel, emlékek és álmok vegyülnek, tekintetek és jelentéktelennek tűnő rezdülések villannak fel, ahol a rétegek a tapasztalás fátylai, melyek valamit elfednek, míg mást kidomborítanak, s ez az öröm és gyötrelem, kiteljesedés és önmagába roskadás, vívódás és felszabadulás körforgását írja le. Az áttűnések és áthatások alakította, bőrt idéző, áttetsző felületek membránként feszülnek, a benső feszíti és ernyeszti, veti redőit érzékeny, sérülékeny hártyájára. Vallomása átjáró két világ között; a megfeszített megtisztulás.

/ Élet és Irodalom, 2017. december 15. /