Nagy Sára: Galagonya. Galéria IX, 2012. szeptember
7 – 25.
László Melinda
A fiatal generáció tehetséges
festője, Nagy Sára kiállítása a Galéria IX-ben Galagonya címmel nyílt meg
nemrég, melyet Nagy Zopán költői megnyitó szövegével vezetett be. A nagy méretű
papír alapú, a galéria tereit teljesen betöltő munkákat szemlélve nem igen lel
nyugalomra a tekintet – egy szellősebb rendezés következtében egyaránt
lélegzethez jutna a kép és a néző –, azonban végső soron a képek által
közvetített felfokozott állapot ilyen módon is kifejezésre jut.
Nagy Sára belülről építkezik,
expresszív monomániás festészetében az ember áll a középpontban. Beszédes
tekintetű, barátairól készített portréiban is a mélyre próbál hatolni, a
rejtőző ént fürkészi. Mindvégig a felszín alatti valóság foglalkoztatja, és még
inkább igaz ez a kiállítás anyagát kitevő önaktok esetében. Itt most nincs
kulisszaszerű háttér, utalás a nő „létterére” (szoba, ágy), mint egy korábbi
sorozatánál, ahol a különböző – felvett, s belemerevedett – pózokban egzisztáló
kihívó, mégis „megfosztott” nő jelenik meg.
A szénrajzokból és
festményekből – melyekbe gyakran belerajzol krétával – álló újabb sorozatában a
lelki rezdülések drámája által áll lecsupaszítva előttünk.
Másfajta kitárulkozás ez. Felvállalja az őszinteség általi
kiszolgáltatottságot, s az ismeretlenbe való hatoláshoz, a bizonytalan, rögös
útra lépéshez szükséges hatalmas bátorságáról tesz tanúbizonyságot – valójában
másképp nem is lehet. Vállalt alászállása önmaga mélységeinek megismerésére
tett kísérlet, és keresés, valami bizonyosság utáni emésztő vágy – elkerülhetetlen
kínzó gyötrelem. Választ csak egymaga találhat, az utat is magának kell
bejárnia. Feloldás, megnyugvás csak az önámítás nélküli tisztánlátás, az alázat
és elfogadás által lehetséges. Nagy Sára képeiben a belső valóság ölt
alakot; az egyén eredendő magányának fájdalma, félelmeinek,
megfoghatatlanságának, változékonyságának sűrített lenyomata merevedik ki.
„Kifesti magából” vagy „terápia számára” – mondják, valójában az alkotó nem
tehet mást a belső indulatok szorításában. A kifejezés kényszere a megismerés,
a megértés vágya utáni felfokozott állapot, mely a festés teremtő aktusában
kiéleződik, s a felszínre törő tartalmak áramlásában oldódik fel. Nehéz és
veszélyes vállalkozás mindez. A művész vékony határvonalon egyensúlyozik, s
képesnek kell lennie a külső és belső világ közötti átjárásra, elkerülve az
önmaga kínzó képzeteiben való vergődés rabságát, a megrekedést, s hogy az
érzelmek sodrása által az örvény lerántsa őt.
Különböző lélekállapotok
tükröződnek az erősen megvilágított, vallatóra fogott arcokon. A szuggesztív
tekintet, ha nem is találkozik a nézőével, az erős kisugárzás akkor is magával
ragadja. A meggyötörtség mégis a szemekből árad leginkább; a ránk emelt
tekintet már nem kérdő, nem vádló, hanem a vívódásban, az örökös belső harcban
megfáradt ember megtört pillantása, melyből ernyedt megkínzottság érződik ki. A
test meztelensége egyszerre kihívás és esendőség. A túlcsorduló indulat ereje,
és valamiféle nyers, démoni kisugárzás vegyül a sérülékeny, szeretetre éhes, a
megértés és megnyugvás vágya által űzött nő esendőségével.
A megdolgozott felület Nagy
Sára számára a meggyötört lélek, a benső kínzó feszültségének
őskáoszként gomolygó megtestesülése. Festői munkamódszerének sajátossága az
erőteljes, örvénylő ecsetkezelésben megmutatkozó zaklatott formakeresés, az
átfestések, fedések rétegződése, az építés-rombolás dinamikája által
létrehozott pulzáló felület. Némelyik festményén plasztikus megformálással az
árnyékban elnyelődő formák jutnak érvényre, míg másokon a vehemens gesztusokban
felszabadult vonal uralkodik el a képen. Az érzelmek diktálta vibráló,
lendületes nyomhagyással keresi a körvonalat. A vonal belehasítva a kép terébe
önálló életre kel az átvérző felületeken; összeköt és elválaszt. Önkiíró,
szinte motorikus munkamódszere révén az érzelmek azonnali, spontán kifejezésére
fekteti a hangsúlyt. Fenn áll a sematizmus veszélye, de az őszinteség és az
ösztönös ráérzés által a festőnek képesnek kell lennie a megújulásra. A
feszített képkivágás, a színkontrasztok, a fény-árnyék dinamika, valamint a
hideg-meleg tónusok ütköztetése által még keményebbé lesznek a képek. Az általa
használt felfokozott kolorit (a tüzes, élénk színek, a mélyvörös izzása, a
fanyar citromsárga, a hideg kékek, a rózsaszín) a képet átható hangulatot
erősíti fel, a fekete azonban gyakran jelenik meg ellenpólusként.
Nagy Sára termékenyen alkotó
fiatal művész, akinek markáns, vérbeli festőiséggel telt jellegzetes képi
világa kíméletlenül őszinte önvallomásaiból fakad.
/ Élet és Irodalom, 2012. szeptember 14. /