Bátai Sándor: Ősformák. Magyar Műhely Galéria, 2012. XI. 21 – XII. 14.
László Melinda
Bátai Sándor kiállítása
november 21-én nyílt meg Ősformák címmel a Magyar Műhely
Galériában, melyet a megnyitón Szeifert Judit művészettörténész vezetett be. A
Veszprémben született, jelenleg Kaposváron élő képzőművészt egyedi, filozofikus
ihletettségű képépítkezés jellemzi, mely által a régmúlt lenyomatainak és a
jelen fragmentumainak összekapcsolásával titokzatos atmoszférájú lírai
alkotások születnek.
Szeifert Judit 2003-as
Bátai-kismonográfiájában (Magyar Műhely Kiadó) a "lírai archaizmus"
kifejezést használja Bátai művészetével kapcsolatban, és valóban, a galéria
termébe lépve a látogatónak különleges találkozásban van része, megérinti valami
ősi, s ebben az átszellemült pillanatban csend és nyugalom veszi körül, az
időtlenség élménye hatja át. Olyasmi fogalmazódhat meg a nézőben, mintha
valamilyen ásatás leletei lennének a kiállított munkák; konzerválódott
fragmentumok.
Bátai Sándor művészi törekvését
jól példázzák a korábbi merített papíröntvény sorozatainak adott címek, mint
a Jelek-, Nyomok-, Töredékek- és a Rétegek-ciklus.
A címadással összegez, valamint még egyértelműbbé teszi a mondanivalót, az
alkotások által közvetíteni szánt üzenetet. Bátai a ’90-es évektől kezdve
használja a merített papírt, mint a kifejezési szándékának leginkább megfelelő
anyagot. A művész által létrehozott felületek a papírmassza bemélyedése,
kitüremkedése által, és az egymásra rétegzett papírszeletekből, darabokból organikusan
kirajzolódó motívumokból alakulnak ki. Az így kapott különleges kőzetszerű
domborzat mementóként idézi fel az alkotót körülvevő környezetet, illetve a
művészi tekintet, az észlelés által megragadott részletet.
A megörökítés, vagy inkább a
megidézés szándéka mellett a papíröntvények készítése során a felületalkotás,
és maga a papírkészítés esetében a manualitás megtartása, illetve annak
hangsúlyozása is olyan hagyományőrző attitűd, mely különleges kisugárzást
kölcsönöz a műveknek. A pépes papírmassza segítségével örökíti meg a kiszemelt
motívum lenyomatát, s az megszilárdulva többé-kevésbé pontosan rögzül, majd a
kapott felületet fapácokkal festi ki. A szerves anyagok révén minden műviséget
kiküszöböl. Ily módon, az érdes felület plaszticitása által lélekkel
töltött alkotások születnek, annak ellenére, hogy a munkákban állandóan jelen
van az elhagyatottság érzése, az elmúlás, a töredezettség, a töredékesség; az emlék
áttételessége. A papírmunkák szélei erre rímelve, épp oly szabálytalanok,
tépettek, foszlányosak, rajtuk a töredék-jelleg és a lezáratlanság, a
folytathatóság lehetősége egyszerre jelen van. A Bátait jellemző képépítés, a
rétegző munkamódszer révén az idő kérdése szintén felmerül. A repedések, rések,
árkok, az amorf formák általi spontán, kiindulópontként szolgáló
felületalakítás a szabad asszociációs lehetőségeket kiaknázva kapcsolja be a
nézőt a keresés, megértés és átélés folyamatába. A belelátás képessége által –
mint Leonardo története a falra vetett árnyakkal – megtörténhet a nézőben a már
meglevő, a tudat mélyén lappangó belső tartalmak projekciója.
Érdekes párhuzamot alkot a
művész az ősi kor, az archaikus művészet mágikus-mitikus ábrázolása és a jelen
között. Nem tudni, a barlang falát vagy fakérget, egy rozsdás felületet, netán
a málló vakolat repedéseit idézik-e meg az alkotások. A boltozat- vagy
kapuszerű félkör, kereszt, betű, szövegtöredék, különböző jelek, – ezek a Bátai
által használt szimbolikus jelentést hordozó képi motívumok. Minden egyes
alkotás a létből kiszakított metafora, a figyelem középpontjába állítva
próbálja megszólítani a nézőt. A lenyomatok, mint "megkövült idő",
emblematikus tömörségűek, és spirituális ihletettségről árulkodnak, a művész
érzelmi alapú indíttatásáról.
A Kezdet-képek a
kiállítás egy másik, valamelyest elkülönülő csoportját képezik. Ezen olajjal
festett művek esetében a lezárt négyzetes képforma a jellemző, és az itt is
megjelenő érzékeny faktúra az alapvető mértani formákkal párosul, mint a kör –
a napkorongot megidézve – és a négyzet – a négy sarok a négy égtáj okán a
földet jelképezve –, melyek az égi és földi világot szimbolizálva az archaikus
idők óta kitüntetett szereppel bírnak.
Koloritja mindvégig megmarad a
földszíneknél, a lényegében monokróm színhasználatnál, ezzel is hangsúlyozva a
matéria szeretetét és tiszteletét, akár papírról, földről (néha homokot is
használ az alkotásokhoz) vagy festékről van szó.
Bátai Sándor valami olyasmit
igyekszik megragadni, ami racionálisan nem megfogható, időn átívelő és bárki
számára kódolható. Olyan tartalmakat közvetíti, melyek mindenki számára
ugyanazt jelentik, mert bizonyos alapérzések minden ember legmélyebb bensőjében
léteznek.
/ prae.hu, 2012. november 29. /