Jakatics-Szabó Veronika – Mayer
Éva: Itiner. Molnár Ani Galéria, 2013.III.28 – V.31.
László Melinda
A Molnár Ani Galéria két
fiatal, a Magyar Képzőművészeti Egyetem DLA képzésén részt vevő művésze,
Jakatics-Szabó Veronika festőművész és – a friss Munkácsy-díjas – Mayer Éva
grafikusművész közös tárlatának címe: Itiner,
vagyis útinapló. Az életút eseményeinek rögzítése. Azonban a kiállítás kapcsán
többről is szó van, mint az élet egyes momentumainak kronologikus felfűzése,
mozzanatok rögzítése vagy felsorolásszerű közlés. S véletlenül sem állíthatjuk,
hogy a két művészi attitűd anekdotikus ihletésű lenne. Sokkal inkább egyfajta
szintézisteremtő kísérletről van szó, így a két fiatal alkotót jellemző
összetett gondolkodásmód az igazán lényeges és figyelmet érdemlő.
A két művész közös
témája az emberi kapcsolatok vizsgálata (a munkákon legtöbbször az alkotók maguk
is megjelennek), mint két individuum egyensúlyozása az általuk megélt
valóságban, s rokonságuk ebben áll. Jakatics-Szabó Veronika számos alkalommal
dolgozik együtt Rónai-Balázs Zoltán költővel, és készítenek közös
versképregény-sorozatot, éles szemmel megjelenítve a hétköznapi világot.
Jakatics játékosabb hozzáállása, interpretációja, festészeti megoldásai révén
könnyedebbnek tetsző, míg Mayer Éva szimbolikus ihletettségű fekete-fehér,
redukált, komorabb hatást keltő képi világa csendes elmélkedésre késztet.
A művészettörténetben
számos példát találunk arra, hogy a képzőművészet és a költészet szorosan
összefonódik, s a két művészi kifejezési forma kapcsolata manapság is nagyon
aktuálisnak bizonyul, ugyanis számtalan törekvés, kezdeményezés merítkezik a
két terület közelítéséből, és tesz kísérletet a határterületek feloldására. A
költőiség azonban más és más formában jelenik meg a két alkotó esetében.
Jakaticsnál a
játékosság, a humor, az irónia, a színesség, s a szeretetteljes naivitásba
hajló megfogalmazásmód ellenére Univerzális
sorsjáték című sorozatában a
lét felett érzett kiszolgáltatottság, bizonytalanság is megjelenik, és ez a
kettősség teszi érdekessé, vonzóvá alkotásait. A dobókocka motívumával „játszik
el”, s asszociálhatunk akár az életben való ugróiskolaszerű lépegetésre is, de
a munkákkal kapcsolatban talán nem is annyira a véletlen és a szerencse a
találó jelző. „A kocka el van vetve” – mondta Julius Caesar a történetírás
szerint, mikor megindult Róma ellen, s ezzel polgárháborút kezdeményezett. E
szállóigévé vált szavakban a döntés erejének, visszavonhatatlanságának érzése,
a visszaforgathatatlan idő és a következmények kényszerű vállalása fejeződik
ki. Jakatics esetében is talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a "semmi
sem stabilan állandó, statikus", "minden folytonos változásban
van" képi megjelenítésének oly könnyen kínálkozó megoldásán túl árnyaljuk
az értelmezést azzal, hogy mindennek több oldala van, több nézőpont, egyéni
attitűd létezik, s ilyen formán a bizonytalanság és az ismeretlentől való
félelem is közrejátszik munkáinak üzenetében. A dobókocka kiterítése,
szerkezetének felfedése, vizsgálata párhuzamba állítható a világ
törvényszerűségeinek és működésének megértésére való törekvéssel, s talán az is
plasztikusabban érzékelhető, hogy csak egyes fragmentumokat ismerünk, látunk
át, mert az egészről csak
sejtésünk lehet.
Mayer Éva rendkívül
tudatos munkáiban az egyén-egyén és egyén-társadalom viszonyát állítja
középpontba. A somorjai születésű művész alkotásai a nemzeti identitás
kérdéskörével ugyan árnyalódnak, de az is leszögezhető, hogy jóval többről,
jóval komplexebb gondolatiságról, valóságértelmezésről árulkodnak. A
személyességen keresztül egyetemes emberi létkérdések, problémák, alapérzések
öltenek formát, mint az egyén útkeresése, önmeghatározása, helyének és
feladatának megtalálása a világban. Mayer egyedi, nagyméretű alkotásaiban a
térből kimetszett figurák és különböző szimbolikus töltésű tárgyak alkotnak
egységes rendszert. Többnyire hatalmas, kietlen tér, űr alkotja a hátteret.
Ebben lebegnek a figurák egymás mellett, mégis – kényszerűen – elkülönülve, s
csak a tekintetük találkozik, mint a Tisztulás című alkotásán. Azonban gyakran még
ennyi kapcsolat sem jöhet létre az alakok között. A mérleg, mint a
megmérettetés és elmúlás gyakori szimbóluma Mayer Évánál is megjelenik. Talán a
legfájóbb az „ellensúly” hiánya, de a láthatatlanság ellenére mégis jelen van,
mert a serpenyő két oldala kiegyenlített. A boltíves kapukon át a csillagos
égbolt messzeségébe induló, még visszatekintő alakban jelenik meg a
legprimerebb módon az eltávozás momentuma. Ennél jóval árnyaltabban
szerkesztett a Lélekhajó című munkája, ahol a csónakban
felidéződik a mérleg motívum is, mintha az egyserpenyős mérleg szélén feküdne a
férfialak. Hová van kikötve a csónak? Hová horgonyzott le? Nem tudni. Mint
ahogyan azt sem, hogy a csillámló víztükröt, a tó rezzenetlen felszínén
tükröződő csillagos eget látjuk-e, vagy maga a végtelen égbolt öleli körül a
„Lélekhajót”. Az átszűrődő tragikus világlátás mellett nem mehetünk el, hiszen
az emlékezés és feldolgozás munkái ezek, egyben a megértésé és az elfogadásé.
Időtlenségbe merevített lírai búcsú.
( Balkon, 2013/6. )