Több
fény! – Fénykörnyezetek. Új Budapest Galéria, 2015. IV. 13 – VIII. 23.
László Melinda
Több
fény! Nem véletlen, hiszen az UNESCO a 2015-ös évet a Fény Évének választotta,
s kiállításával az Új Budapest Galéria (Bálna) is csatlakozott a nemzetközi
eseményekhez. A hazai művészeti élet egyik hangsúlyos szegmentuma a mediális
művészet, a fényművészet, aminek példának okáért az egri Kepes Központ jelentős
helyszíne. Az új technikai eszközök révén olyan lehetőségek nyíltak, melyek a neon-
és lézerfény alkalmazása, a digitális képalkotás, a projektoros vetítések vagy a
videoinstallációk által egy újfajta nyelvezetet teremtettek. Az új-mediális
törekvések újdonsága a befogadóval – akit sok esetben bevonni igyekszik – való
kapcsolatteremtés és a modern technikai társadalom felhasználóinak
„nyelvezetéhez” való kapcsolódás. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy bár a
kifejezési forma, az üzenet közvetítésének módja változik, az alapprobléma, a
megfogalmazott kérdések nem.
A
Több fény! – Fénykörnyezet című
kiállítás sokféleképpen közelíti meg, reprezentálja a fény többrétű
jelentéstartalmát, értelmezési tartományát, szimbólumrendszerét. Meghatározó
jelentősége van annak a problémafelvetésnek, miként vélekedünk a világról, a
valóságról. Az éltető energiának, a fénynek hatalmas szerepe van – biológiailag
és filozófiailag egyaránt. Egyes életformák növekedéséhez, mozgásához
nélkülözhetetlen a fény, az emberi létben, a különböző kultúrákban pedig kitüntetett
helyet foglal el. Párhuzamba állítható a tárlat tematikájával, ha felidézzük a
Platón barlang-hasonlatában megfogalmazott vetettárnyék „valóságot”. A látás,
az érzékelés és a megértés folyamatának kérdéskörét feszegetve asszociációs
láncolat lendíti tovább az elmélkedést. Felvetődik a kérdés, milyennek tapasztaljuk,
fogjuk fel a világot? Valamiféle káprázatként, illúzióként? Megismerhető és
befogadható-e egyáltalán a valóság, az igazi tudás? Be kell látnunk, hogy tudományos
vizsgálatokkal körülbástyázva is könnyen megesik, hogy az információhalmozás ellenére
semmivel sem vagyunk közelebb a lényeghez, a „tudáshoz”, s bizonyos értelemben
nem tudunk többet, és nem értjük jobban a világot az ókori művésznél,
filozófusnál vagy tudósnál.
A
platóni gondolatok által kézzelfoghatóbbá válik a dolgok színe és fonákja,
valamint a tudás megismerésének
nehézségei. Tulajdonképpen a jelen kiállításon is a valóság és látszat, fény és
sötétség pólusai rajzolódnak ki, s az e kettősség mögött feszülő problematika.
A tárlat boncolgatja a virtualitás, az illúziókeltés, a környezet, az idő
múlásával bekövetkező változás, valamint a profanitás és szakralitás kérdéseit.
S ehhez, hogy a gyökeresen megváltozott világban kifejezze magát, minden
eszközt megragad. A hagyományos nézői attitűdöt tér- és hangélménnyel teljesíti
ki, vagy éppen a néma sötétségbe, ürességbe vezeti a látogatót, ahol magára
marad a művel. A Fénykörnyezet
kiállítási alcím is jelzi, hogy a művészek tágabb érzékelési szituációkba
helyezik a befogadót, hiszen a kiállítótérben installációkkal, kinetikus és
optikai effektusokkal, elektronikusan vezérelt illúzió-terekkel, homlokzatanimációval
és a közterek monumentális fényfestészetével (az utóbbi esetében dokumentációkon
keresztül) találkozunk. A hely- és időspecifikusság; a pillanatnyiság, a
mulandóság a kiállítás és számos mű esetében is felvetődik, hiszen sokszor csak
fotó és egyéb dokumentáció marad hátra.
A monumentális vonalat képviseli Bordos László
Zsolt – Erdély Dániel 2013-as
Spidron Mapping (mapping: homlokzatra szabott animáció) 3D tárgyra
vetítéssel létrehozott és „kozmikus zene”-i hanghatásokkal ellátott
installációja, mely kitágítja a teret, s beszippantja a látogatót. Ide
sorolható még Csáji Attila 2009-es Mitikus
tér című lézerfényt és projektoros vetítést alkalmazó fénykörnyezete is,
melyben régi ábrák elevenednek meg, valamint Vicsek Viktor homlokzatanimációja
és Szilágyi Lenke – Berkes Dóra monumentális fényfestése.
Hopp-Halász Károly 1973-as alkotásában a
Duna-part homokjába vájt spirált, melyből egy tűzspirált hozott létre. Méhes
Lóránt Ősfény-ösvény mandalái szintén
a fény spirituális voltát jelenítik meg.
A fény kirajzolja, plasztikussá teszi a külső
formát, ezáltal láthatóvá válik a térbeliség, ugyanakkor elborít, elnyel és
elvakít a túl nagy fényáradat, ahogyan Erdély Miklós Önmegvilágítás – a
fény megeszi az embert című 1969-es fotóján láthatjuk.
A Zawar Kollektíva Misztérium, szimbólum, abszolútom
LED-jeik az ikonokat idézik, miközben kérdő- és idézőjelek jelennek meg az
ember fejében. Az UV-festékkel lefestett DIOR-fétisben szenvedő Madonnák
arcán csorog le az UV-festék, mint valami fénykönnyek, majd továbbhaladva, a
következő leplet félrehajtva a másik szűk és sötét helyiségben egyfajta
apokalipszisszerű végkifejletet megidéző, borzongató, feje tetejére állt
világot találunk.
Az idő, a tudat és az emlékezet működését szándékozik
modellezni Komoróczy Tamás Írás
egy jövendő őskoponyán című 2014-es, neonnyilakkal és videovetítéssel is
operáló installációjában, melyben az egykori kortárs tárgy ma múzeumi műtárgy.
Várnai Gyula 2011-ben
készült Systema Naturae című videoinstallációjában az égbolt egy
szeletét látjuk; a kék égen lassan haladó, változás folyamatában levő,
kialakuló és elhaló felhőket, miközben a
réseken keresztül átszivárgó fény által, egy mögöttes felületen, a már nem
létező felhő sziluettje rajzolódik ki.
Kecskés Péter Elgabal, Narkisses című
2009-es videoinstallációja két emberi arcot mutat egyszerre, átfedésben
egymással, s a fókuszálásunktól, választásunktól függ, hogy melyik arc képét
nézzük. Érzékeltetni próbálja, hogy nincs abszolút igazság, egyértelműség, minden
viszonylagos, s mindennek az ellentettjében, a kiegészítőjének a tükrében
mutatkozik meg a milyensége.
Szétválaszthatatlan egységet képez a külső és
belső tér, a külső és belső fény, ily módon a külső és belső világ egymást
átmosva van jelen.
/
Élet és Irodalom, 2015. augusztus 7. /