Lírai stációk

Krajcsovics Éva: Az ismerős és az ismeretlen. Budapest Galéria, 2015.VIII.–IX.13.

László Melinda

    Krajcsovics Éva legújabb kiállítása retrospektívnek is tekinthető, hiszen a tárlaton szereplő munkák ugyan zömmel az utóbbi tíz évben készültek, de akad közöttük jóval régebbi is, mint például az 1996-os A festő ablaka című alkotás. A Budapest Galéria egész területén, így a földszinti és emeleti teremsoron kiállított festmények jól illeszkednek a befogadótér hangulatához, annak egyszerűségéhez, intim termeihez. A kiállítás címe Az ismerős és az ismeretlen, mely találó és beszédes, egyszerű és lényegi, mint a művek maguk. Krajcsovics festészetével kapcsolatban felmerülhetnek analógiák, ily módon eszünkbe juthat Vojnich Erzsébet vagy éppen Giorgio Morandi, s megállapíthatjuk, hogy a művészeket a hasonló lelkület rokonítja. A közös vonzódás egy folyómederbe tereli az alkotókat, mégis, minden csakis egyedi módján nyilvánulhat meg, és az egyszerű őszinteség a biztosítéka annak az egyéni hangnak, mely Krajcsovics Éva monomániás művészetének a sajátja.

    Lírai, lélekkel telített, csendes puritanizmus jellemzi Krajcsovics festői világát. Akvarelljeinek és olajképeinek motívumai – melyek egyben a képek címei – egyszerűek, a festőt körülvevő világot írják le (ágy, asztal, szék, ajtó, ablak, fal, ház, ing, kendő, köpeny, lepel, mező, horizont stb.), s a képteret egymaguk uralják, ily módon válnak hangsúlyossá és szimbolikus jelentéstartalmak közvetítőjévé. Az Ing-sorozat esetében a színek jelentése tovább árnyalja az értelmezést, azokat „személyes” karakterjegyekkel társítva és érzelmi fűtöttséggel felruházva. Színhasználata egészen visszafogott, leginkább lágy pasztellszíneket alkalmaz, mintegy ködbe veszejtve és eltávolítva a képeken megjelenő motívumokat. A tónusértékek és a színárnyalatok finom modulálása határozza meg a Krajcsovicsra jellemző érzékeny atmoszférikus festészetet, melynek másik jellegzetes vonása a végletekig leegyszerűsített kompozíció és a képi elemek szinte absztraktig redukált megfogalmazása.

    Nem beszélhetünk „horror vacui”-ról (félelem az ürességtől) a művek kapcsán, éppen hogy a semmi, a valami és az a bizonyos határmezsgye izgatja a művészt. A térélmény és a „belső szituáció” összekapcsolódik, amire például a „Terem”, a Sarokban, a Part vagy a Páros címmel is utal. Krajcsovics sorozatokban gondolkodik, melyekben lassan, finom elmozdulásokkal járja körül a témáit és az érzéseit, újabb és újabb variációk által tapogatózva valami lényegi után. „A táj, amiben helyünket keressük” – idézte Krusovszky Dénes szavait megnyitóbeszédében Vojnich Erzsébet. Valahogy úgy. A tér körülveszi a dolgokat, elhatárol és bekebelez egyszerre, így elkülönülnek, mégis hatást gyakorolnak egymásra. A test elfoglal valamennyi, valamilyen helyet a külvilágban, űrt tölt be, ám gyakorta inkább szinte feloldódik a környezetében, s kisugárzása, kapcsolódása a külvilággal egy lüktető oda-vissza hatást ír le. A rész-egész nőies, lágy, érzékeny megnyilvánulása fejeződik ki a képeken. Hol kiéleződik, hol elhal, hol kitágul, hol beszűkül, hol kivilágosodik és kivirul, hol elszürkül és elsötétül, hol összesimul, hol egymásnak feszül, hol pedig szétválik minden, és ezzel az életre magára rímel a művész, melyben viszonyrendszereket, az életutat s annak stációit jeleníti meg. Alkotásaiban érzelmek felsejlése és emlékképek derengése testesül meg, s a visszafojtott atmoszférájú időtlen Krajcsovics-képek a múlt fátylával és az idő elhomályosító rétegeivel valamiként megidézik az elmúlást is.

    Zárásképpen hadd illesszem ide Weöres Sándor Örök pillanat című versének sorait: „Mit málló kőre nem bízol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből”.

/ Élet és Irodalom, 2015. augusztus 19. /