Palman Zsuzsi képeihez
László Melinda
A papíralapú festészet igen népszerűvé
vált, ami talán a vízbázisú technika sajátosságának és egyben erényének tudható
be, mint a légiesség, a spontaneitás, a félig kimondottban rejlő titokzatosság.
Palman Zsuzsi is előszeretettel nyúl az akvarellhez és a tushoz, s az ő
esetében ez természetesen idomul ahhoz a művészi attitűdhöz, mely által a
festészetet, a kollázselemként felhasznált (mindig saját) fotót és a
költészetet, a papíron megjelenő irányadó szavakat, haikuszerűen tömör
mondatokat ötvözi. Ahogy a vers költői képek láncolata, és hagymahéjszerűen
rétegződik, úgy épülnek fel Palman Zsuzsi képei. Ez a lírai, szimbolikus világ
az alapja a fiatal művész önelemző alkotásmódjának. A képszövedéket a figuratív
és nonfiguratív, foltszerű és leíró részek összjátéka adja, melynek a
természeti elemek fontos részét képezik, s az alkotásokon a női lét és a
természet összekapcsolása gyakori jelenség. Munkáit a női lágyság,
álomszerűség, elmosódó tünékenység, befelé fordulás jellemzi, de a jelszerűség
határozott nyomhagyása is megtalálható az eszköztárában, mint ahogyan az
improvizáció és a szabad asszociáció is sajátja. A költői címekkel ellátott
munkákkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy az érzékenyen rezonáló lélek és
nyitott szív darabkái, s a felszabadító erejű álomszerű feloldódásban
felderengeni, kikristályosodni látszik valami mélyről jövő, lényegi. Palman
Zsuzsi belső történésekre épülő képein valamiféle intenzív jelenlét megélése és
feldolgozása történik, s a gondolatfolyam, a belső képáramlás kivetülésének
tovább szőhető ősi motívumaival engedi útjára a nézőt. Fa, gyökérzet,
madár, maszk.
/ Élet és Irodalom, 2013. október 31.
/