László Melinda
A felsejlő lélek arcai
Részegh Botond, Galéria IX, Budapest, 2013. szeptember 27 - október 9.

Részegh Botond Nightfall, vagyis alkony, szürkület címmel állít ki a Galéria IX-ben. A legfrissebb munkákból álló válogatás érdekessége, hogy a kiállító tér falain kizárólag fejeket ábrázoló festmények láthatók. A Nightfall-sorozatban eleinte teljes alakok jelentek meg nagyméretű vászon képeken, majd csak fejek és kezek, míg végül a – kiállításon látható – kisebb, papíralapú akril munkákon már csupán a fejre koncentrál a művész.
A grafikusként végzett Részegh Botond erősen vonzódik a puritán, letisztult, valamint kontrasztos, expresszív vizuális megfogalmazáshoz, és ez a gondolkodásmód jellemzi festményeit is. A homogén, sötét háttérből meleg sárgákkal, vörösekkel kibontott, visszafogott színvilágú képeket látva felidéződhet a nézőben Rembrandt festészete vagy akár Goya víziói. Részegh Botondot sem a felszín, a külső világ érdekli. Eltávolodik tőle, és alászáll az ismeretlen belső tartományok felé.
Egy korábbi grafikai sorozata a Játék oldott lebegéssel, ám a „játék” komolyra fordul, egyre komolyabbra. A lebegés megmaradt, de az interakcióban levő korpuszok után egyfajta belső dinamikára fókuszál, sokkal szűkebbre véve a teret. Talán megengedhető párhuzam, ahogyan Tolsztoj Ivan Iljics halála című munkájában fokozatosan beszűkül a tér, s eme befelé fordulás folyamatában jelentős hangsúly áthelyeződésnek lehetünk tanúi.
Felmerül a kérdés: mi készteti a művészt ilyen erőteljes redukcióra? Mindig nagy vállalás, kihívás ez, mert akkor már nincs mese, tisztán kell beszélni. Felértékelődik a festő minden apró mozzanata a papíron és a vásznon, mely minden bizonnyal a legközvetlenebb vallomás. Többet árul el, spontaneitása által jóval őszintébb, és éppen ezért sokkalta erőteljesebb, szuggesztívebb kifejezésmód, amelyben nincs hely előregyártott, verítékkel összeeszkábált koncepciónak és üres poénoknak.
A most kiállított Részegh Botond képeken a fej van a középpontban, de nem klasszikus portrékról van szó, nem szokványos arcképek ezek, hanem egyfajta belső portrék. Minden egyes festmény újabb fejeket idéző lélektükör, annak ellenére, hogy nincs tekintet, mimika, s a szemüreg sokszor mély szakadékként tátong. A fekete a csend, az üresség, de ne feledkezzünk meg a címről sem, mert Részegh Botond határterületre vezet bennünket, amely se nem éjszaka, se nem nappal. Köztes lét. Gyötrelmes vajúdás. Mert minden, ami titkot sejtetően homályba vesző, bizonytalan, megfoghatatlan, az jelen van munkáiban. Az eszmélés belső izzásának szellemi impulzusát természetesen követi szín- és formakezelése. Képeinek pulzáló, meggyötört, sokszor áttört, foszlányos vagy lágyan egymásba omló felülete olyan, mint a felhevült, örvénylő láva, mely idővel megdermed, s konzerválja pillanatnyi állapotát. Az egymást fedő rétegek, expresszív felületek ily módon a belső lenyomatai.
Részegh Botond képeiből érződik a tragikum, hiszen az emberi lét küzdelmeivel néz farkasszemet a feloldás reményében. Minthogy a döntő pillanatokban az ember végső soron egyedül van, szorongása ebből fakad, és a magány, a félelem, a kételkedés vívódásai közepette, esendőségével szembenézve próbál az alkotómunkába merülve megnyugvást találni. A közben felszínre törő indulatok, lélekrezdülések a festményeken testet öltő „belső monológ” momentumai, a benső imaginációja. Körvonalazódó bizonytalan sejtések ezek, érzületek, vajúdó állapotok, mégis élettel, lélekkel teli „arcok”, időtlenségbe merevített néma sóhajok.

/ Élet és Irodalom, 2013. október 4. /