László Melinda
Útközben
Jakatics-Szabó Veronika - Mayer Éva: Itiner. Molnár Ani Galéria, 2013. március 28 - május 31.

A Molnár Ani Galéria két fiatal, a Magyar Képzőművészeti Egyetem DLA képzésén részt vevő művésze, Jakatics-Szabó Veronika festőművész és – a friss Munkácsy-díjas – Mayer Éva grafikusművész közös tárlatának címe: Itiner, vagyis útinapló. Az életút eseményeinek rögzítése. Azonban a kiállítás kapcsán többről is szó van, mint az élet egyes momentumainak kronologikus felfűzése, mozzanatok rögzítése vagy felsorolásszerű közlés. S véletlenül sem állíthatjuk, hogy a két művészi attitűd anekdotikus ihletésű lenne. Sokkal inkább egyfajta szintézisteremtő kísérletről van szó, így a két fiatal alkotót jellemző összetett gondolkodásmód az igazán lényeges és figyelmet érdemlő.
A két művész közös témája az emberi kapcsolatok vizsgálata (a munkákon legtöbbször az alkotók maguk is megjelennek), mint két individuum egyensúlyozása az általuk megélt valóságban, s rokonságuk ebben áll. Jakatics-Szabó Veronika számos alkalommal dolgozik együtt Rónai-Balázs Zoltán költővel, és készítenek közös versképregény-sorozatot, éles szemmel megjelenítve a hétköznapi világot. Jakatics játékosabb hozzáállása, interpretációja, festészeti megoldásai révén könnyedebbnek tetsző, míg Mayer Éva szimbolikus ihletettségű fekete-fehér, redukált, komorabb hatást keltő képi világa csendes elmélkedésre késztet.
A művészettörténetben számos példát találunk arra, hogy a képzőművészet és a költészet szorosan összefonódik, s a két művészi kifejezési forma kapcsolata manapság is nagyon aktuálisnak bizonyul, ugyanis számtalan törekvés, kezdeményezés merítkezik a két terület közelítéséből, és tesz kísérletet a határterületek feloldására. A költőiség azonban más és más formában jelenik meg a két alkotó esetében.
Jakaticsnál a játékosság, a humor, az irónia, a színesség, s a szeretetteljes naivitásba hajló megfogalmazásmód ellenére Univerzális sorsjáték című sorozatában a lét felett érzett kiszolgáltatottság, bizonytalanság is megjelenik, és ez a kettősség teszi érdekessé, vonzóvá alkotásait. A dobókocka motívumával „játszik el”, s asszociálhatunk akár az életben való ugróiskolaszerű lépegetésre is, de a munkákkal kapcsolatban talán nem is annyira a véletlen és a szerencse a találó jelző. „A kocka el van vetve” – mondta Julius Caesar a történetírás szerint, mikor megindult Róma ellen, s ezzel polgárháborút kezdeményezett. E szállóigévé vált szavakban a döntés erejének, visszavonhatatlanságának érzése, a visszaforgathatatlan idő és a következmények kényszerű vállalása fejeződik ki. Jakatics esetében is talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a "semmi sem stabilan állandó, statikus", "minden folytonos változásban van" képi megjelenítésének oly könnyen kínálkozó megoldásán túl árnyaljuk az értelmezést azzal, hogy mindennek több oldala van, több nézőpont, egyéni attitűd létezik, s ilyen formán a bizonytalanság és az ismeretlentől való félelem is közrejátszik munkáinak üzenetében. A dobókocka kiterítése, szerkezetének felfedése, vizsgálata párhuzamba állítható a világ törvényszerűségeinek és működésének megértésére való törekvéssel, s talán az is plasztikusabban érzékelhető, hogy csak egyes fragmentumokat ismerünk, látunk át, mert az egészről csak sejtésünk lehet.
Mayer Éva rendkívül tudatos munkáiban az egyén-egyén és egyén-társadalom viszonyát állítja középpontba. A somorjai születésű művész alkotásai a nemzeti identitás kérdéskörével ugyan árnyalódnak, de az is leszögezhető, hogy jóval többről, jóval komplexebb gondolatiságról, valóságértelmezésről árulkodnak. A személyességen keresztül egyetemes emberi létkérdések, problémák, alapérzések öltenek formát, mint az egyén útkeresése, önmeghatározása, helyének és feladatának megtalálása a világban. Mayer egyedi, nagyméretű alkotásaiban a térből kimetszett figurák és különböző szimbolikus töltésű tárgyak alkotnak egységes rendszert. Többnyire hatalmas, kietlen tér, űr alkotja a hátteret. Ebben lebegnek a figurák egymás mellett, mégis – kényszerűen – elkülönülve, s csak a tekintetük találkozik, mint a Tisztulás című alkotásán. Azonban gyakran még ennyi kapcsolat sem jöhet létre az alakok között. A mérleg, mint a megmérettetés és elmúlás gyakori szimbóluma Mayer Évánál is megjelenik. Talán a legfájóbb az „ellensúly” hiánya, de a láthatatlanság ellenére mégis jelen van, mert a serpenyő két oldala kiegyenlített. A boltíves kapukon át a csillagos égbolt messzeségébe induló, még visszatekintő alakban jelenik meg a legprimerebb módon az eltávozás momentuma. Ennél jóval árnyaltabban szerkesztett a Lélekhajó című munkája, ahol a csónakban felidéződik a mérleg motívum is, mintha az egyserpenyős mérleg szélén feküdne a férfialak. Hová van kikötve a csónak? Hová horgonyzott le? Nem tudni. Mint ahogyan azt sem, hogy a csillámló víztükröt, a tó rezzenetlen felszínén tükröződő csillagos eget látjuk-e, vagy maga a végtelen égbolt öleli körül a „Lélekhajót”. Az átszűrődő tragikus világlátás mellett nem mehetünk el, hiszen az emlékezés és feldolgozás munkái ezek, egyben a megértésé és az elfogadásé. Időtlenségbe merevített lírai búcsú.

/ Balkon, 2013/6. /