László Melinda
A papírszövetek emlékezete
Bátai Sándor: Ősformák. Magyar Műhely Galéria, 2012. november 21 - december 14.

Bátai Sándor kiállítása november 21-én nyílt meg Ősformák címmel a Magyar Műhely Galériában, melyet a megnyitón Szeifert Judit művészettörténész vezetett be. A Veszprémben született, jelenleg Kaposváron élő képzőművészt egyedi, filozofikus ihletettségű képépítkezés jellemzi, mely által a régmúlt lenyomatainak és a jelen fragmentumainak összekapcsolásával titokzatos atmoszférájú lírai alkotások születnek.
Szeifert Judit 2003-as Bátai-kismonográfiájában (Magyar Műhely Kiadó) a "lírai archaizmus" kifejezést használja Bátai művészetével kapcsolatban, és valóban, a galéria termébe lépve a látogatónak különleges találkozásban van része, megérinti valami ősi, s ebben az átszellemült pillanatban csend és nyugalom veszi körül, az időtlenség élménye hatja át. Olyasmi fogalmazódhat meg a nézőben, mintha valamilyen ásatás leletei lennének a kiállított munkák; konzerválódott fragmentumok.
Bátai Sándor művészi törekvését jól példázzák a korábbi merített papíröntvény sorozatainak adott címek, mint a Jelek-, Nyomok-, Töredékek- és a Rétegek-ciklus. A címadással összegez, valamint még egyértelműbbé teszi a mondanivalót, az alkotások által közvetíteni szánt üzenetet. Bátai a ’90-es évektől kezdve használja a merített papírt, mint a kifejezési szándékának leginkább megfelelő anyagot. A művész által létrehozott felületek a papírmassza bemélyedése, kitüremkedése által, és az egymásra rétegzett papírszeletekből, darabokból organikusan kirajzolódó motívumokból alakulnak ki. Az így kapott különleges kőzetszerű domborzat mementóként idézi fel az alkotót körülvevő környezetet, illetve a művészi tekintet, az észlelés által megragadott részletet.
A megörökítés, vagy inkább a megidézés szándéka mellett a papíröntvények készítése során a felületalkotás, és maga a papírkészítés esetében a manualitás megtartása, illetve annak hangsúlyozása is olyan hagyományőrző attitűd, mely különleges kisugárzást kölcsönöz a műveknek. A pépes papírmassza segítségével örökíti meg a kiszemelt motívum lenyomatát, s az megszilárdulva többé-kevésbé pontosan rögzül, majd a kapott felületet fapácokkal festi ki. A szerves anyagok révén minden műviséget kiküszöböl. Ily módon, az érdes felület plaszticitása által lélekkel töltött alkotások születnek, annak ellenére, hogy a munkákban állandóan jelen van az elhagyatottság érzése, az elmúlás, a töredezettség, a töredékesség; az emlék áttételessége. A papírmunkák szélei erre rímelve, épp oly szabálytalanok, tépettek, foszlányosak, rajtuk a töredék-jelleg és a lezáratlanság, a folytathatóság lehetősége egyszerre jelen van. A Bátait jellemző képépítés, a rétegző munkamódszer révén az idő kérdése szintén felmerül. A repedések, rések, árkok, az amorf formák általi spontán, kiindulópontként szolgáló felületalakítás a szabad asszociációs lehetőségeket kiaknázva kapcsolja be a nézőt a keresés, megértés és átélés folyamatába. A belelátás képessége által – mint Leonardo története a falra vetett árnyakkal – megtörténhet a nézőben a már meglevő, a tudat mélyén lappangó belső tartalmak projekciója.
Érdekes párhuzamot alkot a művész az ősi kor, az archaikus művészet mágikus-mitikus ábrázolása és a jelen között. Nem tudni, a barlang falát vagy fakérget, egy rozsdás felületet, netán a málló vakolat repedéseit idézik-e meg az alkotások. A boltozat- vagy kapuszerű félkör, kereszt, betű, szövegtöredék, különböző jelek, – ezek a Bátai által használt szimbolikus jelentést hordozó képi motívumok. Minden egyes alkotás a létből kiszakított metafora, a figyelem középpontjába állítva próbálja megszólítani a nézőt. A lenyomatok, mint "megkövült idő", emblematikus tömörségűek, és spirituális ihletettségről árulkodnak, a művész érzelmi alapú indíttatásáról.
A Kezdet-képek a kiállítás egy másik, valamelyest elkülönülő csoportját képezik. Ezen olajjal festett művek esetében a lezárt négyzetes képforma a jellemző, és az itt is megjelenő érzékeny faktúra az alapvető mértani formákkal párosul, mint a kör – a napkorongot megidézve – és a négyzet – a négy sarok a négy égtáj okán a földet jelképezve –, melyek az égi és földi világot szimbolizálva az archaikus idők óta kitüntetett szereppel bírnak.
Koloritja mindvégig megmarad a földszíneknél, a lényegében monokróm színhasználatnál, ezzel is hangsúlyozva a matéria szeretetét és tiszteletét, akár papírról, földről (néha homokot is használ az alkotásokhoz) vagy festékről van szó.
Bátai Sándor valami olyasmit igyekszik megragadni, ami racionálisan nem megfogható, időn átívelő és bárki számára kódolható. Olyan tartalmakat közvetíti, melyek mindenki számára ugyanazt jelentik, mert bizonyos alapérzések minden ember legmélyebb bensőjében léteznek.

/ prae.hu, 2012. november 29.  /