Bogdándy Szultán kiállítása. Budapest Art Brut Galéria, 2015. XI. 27 – 2016. I. 30.
László Melinda
Bogdándy Szultán legújabb,
2015-ben készült munkái láthatók a Budapest Art Brut Galériában. Megjegyezendő,
hogy egy másik jeles esemény is történt idén, hiszen a művész májusban
magánmúzeumot hozott létre műveinek megőrzésére és bemutatására.
Az art brut, vagyis a nyers
művészet talán leghitelesebb képviselője hazánkban Bogdándy Szultán. Pontosan
érzékeli a világban történő változásokat, az egység és a konvenciók
felbomlását, a nézőpontváltásokat vagy éppen a hagyomány torzulását, elhalását.
Éppen ezért egyedi és őszinte nyelvezete nem értehető meg igazán, ha a már jól
ismert és megszokott kategóriákban gondolkodunk, hiszen művészete nem
illeszkedik bele a klasszikus ideákra és esztétikára alapozott vizsgálódásba.
Nem is lehetséges ugyanúgy „szólni”. Az ismeretlentől való félelem
kapaszkodókat keres, biztonságot nyújtó szabályosságot, melyhez önvédelemből
görcsösen ragaszkodik. Mindez a megszokottól eltérő elutasításában mutatkozik
meg, mely a groteszket valamiféle visszatetsző szörnyűségként aposztofálja, ám
szabályok által gúzsba kötjük magunkat. A jelentés immár a formában, az
anyagban van. A mű kisugárzása a megformálásból fakad, melyet emocionális
fogékonysággal közelíthetünk meg. Ebben a „másfajta szépség”-ben a
legszemélyesebb és legszubjektívebb megnyilvánulás jut érvényre. A valódi
érték, az igazi tudás az általánosító, sematikus és felszínes ábrázolástól való
eltérésben rejlik, mely elrugaszkodva minden konvenciótól őszinteségében,
egyediségében és tökéletlenségében valami lényegit hordoz. Ily módon az egyedi
esztétika egyben maga a tartalom, s a „szépség” új értelmet nyer. Meg kell
tanulni „látni”. Ha létrejön a beleérzés, megérintettségünk által a szépséget
is felfedezzük a különösben vagy az esendőben, és a felismerés katarzisa, hogy
az élet megismerhetetlen titokzatosságában, mélységében van valami tragikum,
valamint az igazság kimondásának ereje személyes kötődést vált ki a művel.
Bogdándy Szultán számára az
alkotófolyamat erőteljes belső kényszer. Művei létrehozásakor belső feszültség
űzi, vezeti, s ez az érzelmi fűtöttség addig nem mérséklődik, míg a motivációt
jelentő érzés kifejezésre nem jut. Alkotásaihoz a legegyszerűbb és
leghétköznapibb anyagokat, tárgyakat hasznája fel, minden általa beépített
szerves és szervetlen anyag lélekkel teli, s meggyötörtsége által illeszkedik a
tárgyegyüttesekbe. Szimbolikus tartalmakkal telt művészetében a jó és rossz, a
szent és profán pólusai feszülnek, miközben alkotásai által az emberről vall, s
keresetlen őszinteségében, nyersességében a mélylélektan problémái öltenek
testet. A mindannyiunkat gyötrő létkérdések és a mindannyiunkban meglévő
alapérzések, a magárahagyatottság, az elesettség, a félelmek, a szorongások,
valamint a különböző külső és belső gátak sűrűsödnek a munkákban.
A kiállítótérben szellősen
elhelyezve, teret hagyva a műveknek, hogy „élhessenek”, Bogdándy Szultán
öt munkája látható: a Magánzárka,
a Boszorkányszombat, a Kovácsműhely, A gyalu és a Keresztelőmedence.
A külön-külön is erőteljes alkotások így egy egészet alkotnak.
A Boszorkányszombat éjjeli misztériumát a
megfoghatatlanság jellemzi, a titok. A női és férfi princípium találkozása ez,
amire a nőalak és a szarv fallikus szimbóluma utal, s a kilincsek és zárak az
ajtók feltárását, a szintek közötti átjárást idézik meg. Ennek kapcsán eszünkbe
juthat Bartók Béla A
Kékszakállú herceg vára című
operája is.
A Kovácsműhely című művében az ősi mesterség szinte
valamiféle mitikus cselekedet, melyben a kovácsok csontból készítenek fejeket,
ami saját képmásukat formázza, őrzi, sokszorozza.
A kiút problematikát felvető,
ily módon labirintusként is értelmezhető Magánzárka az egyén „belső és külső falait” idézi
meg. A gyógyszerfolyondár és a létrák, melyek között leláncolt és még szabadon
használható is van, az alternatívákat mutatja fel. A kérdés az, hogy a fal,
mely óv és elválaszt egyszerre, megoldást jelent-e, vagy csupán rideg és
kietlen kősírba temeti magát az ember általa, ám előfordulhat, hogy a súlya
alól immár képtelen kitörni.
A művész személyes élményét
dolgozza fel A gyalu című alkotásában, ahol egy kórházi
szobát láthatunk felülnézetből. A nyitott rekeszek, mint egyfajta átjáró, a
lélekre utalnak. Az élet kiszámíthatatlanságát szimbolizálva a betegágyon
fekvők közül egy le van takarva fekete lepellel, rámutatva arra, sohasem tudni,
hogy éppen kit ragad el a halál, „kit ér el a gyalu”. Ily módon a művész
párhuzamba állítja az emberi szenvedést és a tárgyak kialakításának folyamatát,
valamint az élettartamuk alatt szerzett „sebeket”, s kisugárzásuk, lélekkel
telitettségük ebből fakad.
A Keresztelőmedence című műben egy főpapra emlékeztető
alak jelenik meg, mely alatt ugyan a keresztelőmedencében egy eltörpülő figura
található, ám a fából kialakított emberalak fémlemezborításának csavarokkal
történő felerősítése által a keresztrefeszítés idéződik fel.
Talán nem tévedek, ha azt
mondom, hogy Bogdándy Szultán mostani kiállítása az életút teljességét járja
végig.
/ Élet és Irodalom, 2015. december 4. /