László Melinda
A legbenső színtér
Bogdándy Szultán kiállítása. Budapest Art Brut Galéria, 2015. november 27 - 2016. január 30.

Bogdándy Szultán legújabb, 2015-ben készült munkái láthatók a Budapest Art Brut Galériában. Megjegyezendő, hogy egy másik jeles esemény is történt idén, hiszen a művész májusban magánmúzeumot hozott létre műveinek megőrzésére és bemutatására.
Az art brut, vagyis a nyers művészet talán leghitelesebb képviselője hazánkban Bogdándy Szultán. Pontosan érzékeli a világban történő változásokat, az egység és a konvenciók felbomlását, a nézőpontváltásokat vagy éppen a hagyomány torzulását, elhalását. Éppen ezért egyedi és őszinte nyelvezete nem értehető meg igazán, ha a már jól ismert és megszokott kategóriákban gondolkodunk, hiszen művészete nem illeszkedik bele a klasszikus ideákra és esztétikára alapozott vizsgálódásba. Nem is lehetséges ugyanúgy „szólni”. Az ismeretlentől való félelem kapaszkodókat keres, biztonságot nyújtó szabályosságot, melyhez önvédelemből görcsösen ragaszkodik. Mindez a megszokottól eltérő elutasításában mutatkozik meg, mely a groteszket valamiféle visszatetsző szörnyűségként aposztofálja, ám szabályok által gúzsba kötjük magunkat. A jelentés immár a formában, az anyagban van. A mű kisugárzása a megformálásból fakad, melyet emocionális fogékonysággal közelíthetünk meg. Ebben a „másfajta szépség”-ben a legszemélyesebb és legszubjektívebb megnyilvánulás jut érvényre. A valódi érték, az igazi tudás az általánosító, sematikus és felszínes ábrázolástól való eltérésben rejlik, mely elrugaszkodva minden konvenciótól őszinteségében, egyediségében és tökéletlenségében valami lényegit hordoz. Ily módon az egyedi esztétika egyben maga a tartalom, s a „szépség” új értelmet nyer. Meg kell tanulni „látni”. Ha létrejön a beleérzés, megérintettségünk által a szépséget is felfedezzük a különösben vagy az esendőben, és a felismerés katarzisa, hogy az élet megismerhetetlen titokzatosságában, mélységében van valami tragikum, valamint az igazság kimondásának ereje személyes kötődést vált ki a művel.
Bogdándy Szultán számára az alkotófolyamat erőteljes belső kényszer. Művei létrehozásakor belső feszültség űzi, vezeti, s ez az érzelmi fűtöttség addig nem mérséklődik, míg a motivációt jelentő érzés kifejezésre nem jut. Alkotásaihoz a legegyszerűbb és leghétköznapibb anyagokat, tárgyakat hasznája fel, minden általa beépített szerves és szervetlen anyag lélekkel teli, s meggyötörtsége által illeszkedik a tárgyegyüttesekbe. Szimbolikus tartalmakkal telt művészetében a jó és rossz, a szent és profán pólusai feszülnek, miközben alkotásai által az emberről vall, s keresetlen őszinteségében, nyersességében a mélylélektan problémái öltenek testet. A mindannyiunkat gyötrő létkérdések és a mindannyiunkban meglévő alapérzések, a magárahagyatottság, az elesettség, a félelmek, a szorongások, valamint a különböző külső és belső gátak sűrűsödnek a munkákban.
A kiállítótérben szellősen elhelyezve, teret hagyva a műveknek, hogy „élhessenek”,  Bogdándy Szultán öt munkája látható: a Magánzárka, a Boszorkányszombat, a Kovácsműhely, A gyalu és a Keresztelőmedence. A külön-külön is erőteljes alkotások így egy egészet alkotnak.
A Boszorkányszombat éjjeli misztériumát a megfoghatatlanság jellemzi, a titok. A női és férfi princípium találkozása ez, amire a nőalak és a szarv fallikus szimbóluma utal, s a kilincsek és zárak az ajtók feltárását, a szintek közötti átjárást idézik meg. Ennek kapcsán eszünkbe juthat Bartók Béla A Kékszakállú herceg vára című operája is.
A Kovácsműhely című művében az ősi mesterség szinte valamiféle mitikus cselekedet, melyben a kovácsok csontból készítenek fejeket, ami saját képmásukat formázza, őrzi, sokszorozza.
A kiút problematikát felvető, ily módon labirintusként is értelmezhető Magánzárka az egyén „belső és külső falait” idézi meg. A gyógyszerfolyondár és a létrák, melyek között leláncolt és még szabadon használható is van, az alternatívákat mutatja fel. A kérdés az, hogy a fal, mely óv és elválaszt egyszerre, megoldást jelent-e, vagy csupán rideg és kietlen kősírba temeti magát az ember általa, ám előfordulhat, hogy a súlya alól immár képtelen kitörni.
A művész személyes élményét dolgozza fel A gyalu című alkotásában, ahol egy kórházi szobát láthatunk felülnézetből. A nyitott rekeszek, mint egyfajta átjáró, a lélekre utalnak. Az élet kiszámíthatatlanságát szimbolizálva a betegágyon fekvők közül egy le van takarva fekete lepellel, rámutatva arra, sohasem tudni, hogy éppen kit ragad el a halál, „kit ér el a gyalu”. Ily módon a művész párhuzamba állítja az emberi szenvedést és a tárgyak kialakításának folyamatát, valamint az élettartamuk alatt szerzett „sebeket”, s kisugárzásuk, lélekkel telitettségük ebből fakad.
A Keresztelőmedence című műben egy főpapra emlékeztető alak jelenik meg, mely alatt ugyan a keresztelőmedencében egy eltörpülő figura található, ám a fából kialakított emberalak fémlemezborításának csavarokkal történő felerősítése által a keresztrefeszítés idéződik fel.
Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Bogdándy Szultán mostani kiállítása az életút teljességét járja végig.

/ Élet és Irodalom, 2015. december 4. /