Csurka Eszter: Senki madara. Ferencvárosi Pincegaléria, 2015. IX. 23 – X. 15.
László Melinda
A Ferencvárosi Pincegalériában
a jól ismert Csurka Eszter-világ tárul elénk, a kékesszürke hideg tónusú
környezetben létező vöröses-rózsaszínű figurák, amire a galéria intim tere,
finom megvilágítása igen jó hatást gyakorol. A megnyitó eseményen méltató, elemző
beszéd helyett egy kis meglepetéssel készült a művész, s a néző különleges
felvezetőként Fenyves Márk mozdulatművész előadása által kerülhetett ihletett
hangulatba. Ezzel segített a munkákhoz kapcsolódni, aminek hatására az
emócionális vénát megérintve elmélyülésre késztetett.
Gyakran esik szó a festőnő
munkamódszeréről. Az alkotófolyamat során fotókat, fotósorozatot,
mozdulatfázisokat használ a festmények elkészítéséhez, és köztudott a rendező
és operatőr szakmához való kapcsolódása is. Azt hiszem, itt tetten érjük a
legfontosabb dolgot, miszerint bármi legyen is a médium, a közvetítő közeg az
ember, a szív, a lélek és a benne rejlő mélyrétegek, valamint két jelenség
találkozása, egymásra hatása a katalizátor. Legyen szó színházról, filmről,
táncról, zenéről és jelen esetben képzőművészetről, ugyanaz a mag jelenti a
motivációt. A születés-szerelem-halál által felvetett létkérdések
mindannyiunkat foglalkoztatnak. Ugyanúgy keressük az élet értelmét, szeretünk
és félünk, mint elődeink, ugyanazok az érzelmek feszítenek bennünket is, ily
módon van, ami állandó az örök változás folyamatában levő világban, csupán a
„díszlet” változik. Valójában ezért tudunk megérteni akár egy egyiptomi
szerelmes verset, mely nem veszti érvényét, ugyanúgy hat, hiszen a szerzője
hasonló örömökön és vívódásokon ment keresztül, mint a ma embere.
Csurka Eszter a személyiség
felépülését és az emberi kapcsolatok milyenségét vizsgálja, s mindebben a
sallangot elhagyó fókuszálás, a mozgatórugó, a mögöttes dinamika érdekli a
művészt. Belső kitárulkozás megy végbe a képeken, s ezek a köztes állapotok
érzelmek stációi és különböző szituációk sűrítményei, pillanatnyi kimerevítések
és megfagyott, konzerválódott folyamatok, melyek mozdulatlanságukban hordozzák
a mozgást, minden cselekvés összességét, pillanatnyinak tetsző mivoltukban,
létezésükben pedig az időtlenséget. Csurka Eszter „játszik” a térrel és az
idővel, hogy kibontsa, megragadja a jelenlétet.
A külső és belső rétegződés átjárja egymást, lelkiállapotok, érzelmi
intervallumok és mozdulatfázisok rakódnak egymásra, s az elmozdulás kirajzolja
a folyamatot – az emberi kapcsolatokban és a bensőben történő
hangsúlyeltolódást egyaránt.
A festőművész, a fotós, az
operatőr, a rendező tulajdonképpen mind a fény és a mozgás, az egymást felerősítő
vagy az ellentétes erők dinamikája, az érzelmi fűtöttség erőteljes impulzusai
által nyilvánulnak meg és hozzák felszínre a befogadó katarzisához
elengedhetetlen hatásmechanizmust. A mozdulatrétegek és a lelki rétegződés
köztes állapotában áttűnnek egymáson ezek a minőségek, és az érintés valódi érintkezéssé válik. Kortalan,
meghatározhatatlan térben léteznek a néha arctalan, néha többarcú alakok,
puritán, sokszor homogén és síkszerű közegben lüktetnek, ezzel is a középpontba
helyezve kiragadja a hétköznapi életből a figurákat, melyben az esetlegesen
felbukkanó képi elemeket inkább a szimbolikus tartományok aktivizálása okán
épít a képbe. Csurka Eszter alkotásaiban minden a megmutatkozás és
titokzatosság, a felfedés és elrejtőzés kettősségének tengelyén mozog.
/ Élet és Irodalom, 2015. október 9. /