László Melinda
A lélek képei
Csurka Eszter: Senki madara. Ferencvárosi Pincegaléria, 2015. szeptember 23 - október 15.

A Ferencvárosi Pincegalériában a jól ismert Csurka Eszter-világ tárul elénk, a kékesszürke hideg tónusú környezetben létező vöröses-rózsaszínű figurák, amire a galéria intim tere, finom megvilágítása igen jó hatást gyakorol. A megnyitó eseményen méltató, elemző beszéd helyett egy kis meglepetéssel készült a művész, s a néző különleges felvezetőként Fenyves Márk mozdulatművész előadása által kerülhetett ihletett hangulatba. Ezzel segített a munkákhoz kapcsolódni, aminek hatására az emócionális vénát megérintve elmélyülésre késztetett.
Gyakran esik szó a festőnő munkamódszeréről. Az alkotófolyamat során fotókat, fotósorozatot, mozdulatfázisokat használ a festmények elkészítéséhez, és köztudott a rendező és operatőr szakmához való kapcsolódása is. Azt hiszem, itt tetten érjük a legfontosabb dolgot, miszerint bármi legyen is a médium, a közvetítő közeg az ember, a szív, a lélek és a benne rejlő mélyrétegek, valamint két jelenség találkozása, egymásra hatása a katalizátor. Legyen szó színházról, filmről, táncról, zenéről és jelen esetben képzőművészetről, ugyanaz a mag jelenti a motivációt. A születés-szerelem-halál által felvetett létkérdések mindannyiunkat foglalkoztatnak. Ugyanúgy keressük az élet értelmét, szeretünk és félünk, mint elődeink, ugyanazok az érzelmek feszítenek bennünket is, ily módon van, ami állandó az örök változás folyamatában levő világban, csupán a „díszlet” változik. Valójában ezért tudunk megérteni akár egy egyiptomi szerelmes verset, mely nem veszti érvényét, ugyanúgy hat, hiszen a szerzője hasonló örömökön és vívódásokon ment keresztül, mint a ma embere.
Csurka Eszter a személyiség felépülését és az emberi kapcsolatok milyenségét vizsgálja, s mindebben a sallangot elhagyó fókuszálás, a mozgatórugó, a mögöttes dinamika érdekli a művészt. Belső kitárulkozás megy végbe a képeken, s ezek a köztes állapotok érzelmek stációi és különböző szituációk sűrítményei, pillanatnyi kimerevítések és megfagyott, konzerválódott folyamatok, melyek mozdulatlanságukban hordozzák a mozgást, minden cselekvés összességét, pillanatnyinak tetsző mivoltukban, létezésükben pedig az időtlenséget. Csurka Eszeter „játszik” a térrel és az idővel, hogy kibontsa, megragadja a jelenlétet. A külső és belső rétegződés átjárja egymást, lelkiállapotok, érzelmi intervallumok és mozdulatfázisok rakódnak egymásra, s az elmozdulás kirajzolja a folyamatot – az emberi kapcsolatokban és a bensőben történő hangsúlyeltolódást egyaránt.
A festőművész, a fotós, az operatőr, a rendező tulajdonképpen mind a fény és a mozgás, az egymást felerősítő vagy az ellentétes erők dinamikája, az érzelmi fűtöttség erőteljes impulzusai által nyilvánulnak meg és hozzák felszínre a befogadó katarzisához elengedhetetlen hatásmechanizmust. A mozdulatrétegek és a lelki rétegződés köztes állapotában áttűnnek egymáson ezek a minőségek, és az érintés valódi érintkezéssé válik. Kortalan, meghatározhatatlan térben léteznek a néha arctalan, néha többarcú alakok, puritán, sokszor homogén és síkszerű közegben lüktetnek, ezzel is a középpontba helyezve kiragadja a hétköznapi életből a figurákat, melyben az esetlegesen felbukkanó képi elemeket inkább a szimbolikus tartományok aktivizálása okán épít a képbe. Csurka Eszter alkotásaiban minden a megmutatkozás és titokzatosság, a felfedés és elrejtőzés kettősségének tengelyén mozog.

/ Élet és Irodalom, 2015. október 9. /