László Melinda
Olvasztótégely
Kaliczka Patrícia: Fehér zaj. Viltin Galéria, 2016. január 27 – március 5.

Manapság jellemzőnek mondható, egyre népszerűbb festői munkamódszer a szürreális jellegű, abszurd társításokat magában foglaló, szimbolikus motívumokat is felhasználó, kollázsszerűen felépített képalkotás, amely az asszociációs folyamat katalizátoraként működik. Sokak esetében a belső tartalom, a mondani akarás hiánya tapasztalható, s az üres vagy öncélú felületjáték pusztán festészeti kalandot jelent.
A káosz, a szétesés, a változékonyság, az illékonyság és a bizonytalanság kifejeződését is láthatjuk az említett festészeti megfogalmazásmódban, mely a világban és az egyénben történő változásokat és vívódásokat mutatja, de Kaliczka Patrícia esetében a fragmentáltság és töredékesség megjelenítésének hátterében más motiváció húzódik. A negyedik dimenziót kísérelte meg érzékeltetni, melyet a festő úgy képzelt el, „mint amikor minden egyszerre történik: a tér egy bizonyos szegletében a valaha megjelent, az éppen most megjelenő és a jövőben lehetségesen megjelenő formák egyidejűleg, egymáson átderengőn vannak jelen. Kinézel az ablakon, és a dinoszauruszok lábai alatt lovaskocsik kerülgetik a jurtákat a parkban, lábaik alatt egyszerre ropog hó, csontmaradvány és a sztyeppék füve, fejük felett egyszerre hullámzik a triászkori óceán és fújja a homokot Thomas Mann arcába a szél. A tér minden pontja, a hologramhoz hasonlóan, információt tartalmaz az egészről.” Nevezhetjük sajátos egyéni mitológiának, ahogyan a lazán feldobott képeken, a terekben, térszeletekben az összemosódás és összefonódás által nem is születnek, hanem rétegződnek, koncentrálódnak a dolgok. Érlelődnek a folyton változó olvasztótégelyben. A kiállítás címében a fehér szín mint a színek összessége, találóan utal a tömörítettségre, az eggyé olvadásra.
Kaliczka Patrícia a nyitott állapotban tartott festményekbe az alkotófolyamat véletlenjeit, vadhajtásait is beépítve természetes spontaneitással alkot. A képtér nagy felületei, a színek és formák, gesztusok dinamikája, azaz a motívumok vagy a festékrétegek besűrűsödése és az ellenpontozás jó érzékkel alakul ki a vásznon. A fiatal festő oldott felületalakítású, levegős, de feszített terű, dekoratív és monumentális hatást keltő alkotásain utalások, jelzések és előképek jelennek meg, melyek nem nélkülözik a humort sem. Festői és izgalmas képei által a tér-idő kérdésfelvetése keltette gondolatiságot igyekezett egy képbe tömöríteni, s megfogalmazni különböző dolgok, motívumok, tartalmak és érzületek, a vizuális emlékezet egyidejűségét.
A múlt és jelen összecsengése megmutatja az embert, a benne felgyülemlő tapasztalásokat és a tudat alatt rá a rejtett mélyből ható tartalmakat, amelyek korokon ívelnek át. Az emlékek megcsillannak, ahogyan az emlékezés raktároz, ülepít, valamit elhomályosít és valamit kiemel, nemegyszer az átfedések és áttűnések által torzít.
Az „egész” széttört, a nagy korszakok és ideák kora véget ért, mondják, és a sokféleség egymás mellett létezése alakítja egymást. A kételkedés továbblendítő kíváncsisága, a bizonyosság utáni sóvárgás elveti a sémákat, és az egyénre hirtelen rászakadt szabadság magányosság és talajvesztettség is egyszerre, de mindenekelőtt lehetőség. A közmegegyezés által elfogadott rendszerbe való tagozódás gátakat szab, azonban a kitaposott út elhagyása általi nehézségek, gyötrődések nélkül nincs igazi katarzis.
Korok, (lét)érzések sejlenek fel, ismétlődve, újabb formában. Hangoztathatjuk, hogy egyre több, de csak egy újabb variáns, és jobban megvizsgálva látni fogjuk, valójában kevés. Ugyanazon gyökér és ugyanazon belső tendenciák húzódnak a mélyben. Tulajdonképpen az, ami elsőre bonyolultnak, kaotikusnak, szerteágazónak tűnik, idővel rájövünk, hogy mégis egyszerű, lényegét tekintve oly egyszerű. A „megmaradt morzsák” talán már tudnak egymásra épülni, szervesülni, s megmaradnak a teljesség vágyát hordozó torzónak, mégis, ha búvópattakként is, de valamiként rögzülnek s tagadhatatlanul hatást fejtenek ki. A lényegi nem változik, s az időt kikezdő maradandósága az egyénben rejtőzik, ott sűrűsödik össze minden. József Attila szavaival: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.”

/ Élet és Irodalom, 2016. február 19. /