László Melinda
Lét képletek
Benkő Lilla: Párhuzamosok között. Várfok Project Room, 2016. október 21 – november 19.

Benkő Lilla 2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Párhuzamosok között címet viselő kiállítása a Várfok Galéria tehetségeket felkutató különtermében, a Várfok Project Roomban látható, s az utóbbi két évben készült, viszonylag nagyobb és egészen kis méretű festményekből egyaránt merít. Már önmagában a cím is költőiséget és kettősséget rejt. A festő által felvetett mondanivaló ama soha nem találkozó párhuzamosok által közrezárt „terület”, mely valamilyen módon mégis csak közvetít, s magán viseli mindkét „fél” nyomát, miközben annak része sohasem lehet.
Benkő Lilla számára a képzelet és az álom, mint a valóságot befolyásoló tényező nagyon fontos. Képalkotási folyamatát metaforikus ihletettség jellemzi, s művészetét eme egyedi nyelvezet szimbólumrendszere határozza meg. A dolgok egymásra hatása, az átszűrődés, a visszaható és tudat alatt hatást kifejtő sajátossága által a képek egyfajta világmagyarázatként értelmezhetők, melynek hátterében megértési szándék munkál. Alkotásait finom érzékenység, természetközelség jellemzi, miközben áttételes, szimbolikus ihletettségű festői világa újabb „horizontot” nyit. Az értelmezési tartományok nem szigorúan zártak.
A fiatal festő munkáiban álomszerű tér és egyfajta időn kívüliség érzékelhető, festményei szinte jelenések, melyeknek sajátossága a különböző tartományok keveredése. Ily módon sokszor jelennek meg oda nem illő alakzatok, különös szituációk a képeken, melyeket ütköztet a „külső és belső tájjal”. Képein gyakran tapasztalható egyfajta vázgeometrizálás és az illúzionisztikus tájfestészet kombinálása. A finoman modulált színkezelésű, oldott és vékony rétegben felvitt tájképzetek ellenpontjai a geometrizáló vonalstruktúrák, melyek leginkább a szerkezeti váz mintáját követik, a kőzetrétegek tektonikája vagy éppen egy hegy belső felépítése válik láthatóvá, mint valamiféle megfoghatatlan és biztonságot jelentő „alap”. Több képén is hangsúlyt kap a fenyves ritmusa vagy csoportja, valamint az égi jelenségeket idéző különös fények játéka. Gyakori motívuma a ház, mely lebeg az általa körülhatárolt térben, kijelölve egy helyet, melyre mint otthon gondolunk, a nyugalom és biztonság „szigetére”. Az áttetsző jelleg miatt mégis inkább valamiféle egység, kozmikus összefonódás sugárzik a képekből. A határvonal sokkal finomabb, szinte fénnyel rajzolt képzeletbeli energia. Ily módon mindez értelmezhető akár egy valaha volt vagy vágyott otthon imaginációjaként is. Nem érezzük elfalazva magunkat, mint egy óvó, de elválasztó fal esetében. Míg a Szomszédok című képen éppen ez a távoli egymás mellettiség fejeződik ki. Egy-egy földdarabon lebegnek a téglaházikók egymás társaságában, egymást követve, talán hol közeledve, hol távolodva, mégis külön-külön mindenki a saját „biztonságos” elefántcsonttornyában. Legyen az külső vagy belső motivációk szorítása által létrehozott „héj”, elkerülhetetlenül magányra ítélt.
Benkő Lilla szürrealista vízióiban emberi alak nem jelenik meg, mégis róla szól, minden belső „történéséről”. Minden, amit átszűrt magán, s minden, ami szívének része. Emlékek és képzelgések keverednek, „motívumok” vándorolnak képről képre, s a művek egymás mellett, mint érzelem- és gondolatfoszlányok rajzolják ki az alkotót magát. Ily módon a festmények már a képcímek iránymutatása által is egy személyes történet darabjaiként fűzhetők fel: Dérvége, Éjjeli táj rókákkal, Fenyves, Fényszívó, Hajnal, Átjöttek, Fészek, Ott laknak, Szomszédok, Üvegfenyők, Hasadék, Medvenász, Őrző.

/ Tiszatájonline, 2016.11.05. /