Benkő Lilla: Párhuzamosok
között. Várfok Project Room,
2016. X. 21 – XI. 19.
László Melinda
Benkő Lilla
2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Párhuzamosok között címet
viselő kiállítása a Várfok Galéria tehetségeket felkutató különtermében, a
Várfok Project Roomban látható, s az utóbbi két évben készült, viszonylag
nagyobb és egészen kis méretű festményekből egyaránt merít. Már önmagában a cím
is költőiséget és kettősséget rejt. A festő által felvetett mondanivaló ama
soha nem találkozó párhuzamosok által közrezárt „terület”, mely valamilyen
módon mégis csak közvetít, s magán viseli mindkét „fél” nyomát, miközben annak
része sohasem lehet.
Benkő Lilla
számára a képzelet és az álom, mint a valóságot befolyásoló tényező nagyon
fontos. Képalkotási folyamatát metaforikus ihletettség jellemzi, s művészetét
eme egyedi nyelvezet szimbólumrendszere határozza meg. A dolgok egymásra
hatása, az átszűrődés, a visszaható és tudat alatt hatást kifejtő sajátossága
által a képek egyfajta világmagyarázatként értelmezhetők, melynek hátterében
megértési szándék munkál. Alkotásait finom érzékenység, természetközelség
jellemzi, miközben áttételes, szimbolikus ihletettségű festői világa újabb
„horizontot” nyit. Az értelmezési tartományok nem szigorúan zártak.
A fiatal festő
munkáiban álomszerű tér és egyfajta időn kívüliség érzékelhető, festményei
szinte jelenések, melyeknek sajátossága a különböző tartományok keveredése. Ily
módon sokszor jelennek meg oda nem illő alakzatok, különös szituációk a
képeken, melyeket ütköztet a „külső és belső tájjal”. Képein gyakran
tapasztalható egyfajta vázgeometrizálás és az illúzionisztikus tájfestészet
kombinálása. A finoman modulált színkezelésű, oldott és vékony rétegben felvitt
tájképzetek ellenpontjai a geometrizáló vonalstruktúrák, melyek leginkább a
szerkezeti váz mintáját követik, a kőzetrétegek tektonikája vagy éppen egy hegy
belső felépítése válik láthatóvá, mint valamiféle megfoghatatlan és biztonságot
jelentő „alap”. Több képén is hangsúlyt kap a fenyves ritmusa vagy csoportja,
valamint az égi jelenségeket idéző különös fények játéka. Gyakori motívuma a
ház, mely lebeg az általa körülhatárolt térben, kijelölve egy helyet, melyre
mint otthon gondolunk, a nyugalom és biztonság „szigetére”. Az áttetsző jelleg
miatt mégis inkább valamiféle egység, kozmikus összefonódás sugárzik a
képekből. A határvonal sokkal finomabb, szinte fénnyel rajzolt képzeletbeli
energia. Ily módon mindez értelmezhető akár egy valaha volt vagy vágyott otthon
imaginációjaként is. Nem érezzük elfalazva magunkat, mint egy óvó, de
elválasztó fal esetében. Míg a Szomszédok című képen éppen ez a távoli egymás
mellettiség fejeződik ki. Egy-egy földdarabon lebegnek a téglaházikók egymás
társaságában, egymást követve, talán hol közeledve, hol távolodva, mégis
külön-külön mindenki a saját „biztonságos” elefántcsonttornyában. Legyen az
külső vagy belső motivációk szorítása által létrehozott „héj”,
elkerülhetetlenül magányra ítélt.
Benkő Lilla
szürrealista vízióiban emberi alak nem jelenik meg, mégis róla szól, minden
belső „történéséről”. Minden, amit átszűrt magán, s minden, ami szívének része.
Emlékek és képzelgések keverednek, „motívumok” vándorolnak képről képre, s a
művek egymás mellett, mint érzelem- és gondolatfoszlányok rajzolják ki az
alkotót magát. Ily módon a festmények már a képcímek iránymutatása által is egy
személyes történet darabjaiként fűzhetők fel:
Dérvége, Éjjeli
táj rókákkal, Fenyves, Fényszívó, Hajnal, Átjöttek, Fészek, Ott
laknak, Szomszédok, Üvegfenyők, Hasadék, Medvenász, Őrző.
/ Tiszatáj online, 2016.11.05.
/